Mivel pillanatnyi elmezavaromban a hétvégén bekapcsoltam a tévét, egészen véletlenül ismét egy olyan filmrészlet akaratlan szemtanúja voltam, amelyben a szemmel láthatóan 95D-s kosarú melltartót viselő Interpol-ügynök fegyvert ránt és mintegy 15 másodperc alatt harcképtelenné tesz egy teljes multinacionális szervezett bűnözői hálózatot, hatástalanítja a Föld elpusztítására alkalmas időzített atombombákat, és egy mozdulattal visszaadja egyfelől az elrabolt műkincseket a múzeumnak, másfelől az emberek hitét az igazságban.

Mivel ez még a legelvakultabb bulvárrajongóknak is sok lenne, úgy döntöttem, megpróbálom fellebbenteni a nemlétező fátylat az Interpolról, hátha egyszer ti is összefuttok a 4-6 villamoson egy IP-igazolványt felmutató, megnyerő arcú úriemberrel, aki nemzetközi bűnüldözési célra sürgős anyagi hozzájárulásotokat kéri (volt már ilyen, ne tessék kacagni; a nyugdíjas néni a Blahán adott kölcsön az Interpolnak 500 forintot!).

Előzmények

1914 tavaszán történt, hogy I. Albert, Monaco hercege aggasztó gazdasági jelentéseket kapott pénzügyi tanácsosától: a miniállam által már akkoriban is nagy sikerrel üzemeltetett kaszinók bevételei megmagyarázhatatlan és kétségbeejtő módon megcsappantak, noha a rulett- és kártyaasztalok látogatottságán csökkenés nem volt tapasztalható. Mivel Monacóban a kaszinók bevételének csökkenése (teljesen érthető módon) azóta is sokkal nagyobb tragédia, mint egy világháború vagy a globális felmelegedés, belső tényfeltáró vizsgálat következett, melynek eredménye elgondolkodtatta az uralkodót: a gazdasági visszaesés (pontosabban: a nyereségcsökkenés) a Monacóban egyre nagyobb számban feltűnő, zömében külföldi illetőségű szélhámos és csaló munkásságának volt tulajdonítható.

Az akkoriban mintegy 120 főt számláló helyi rendőrség képtelennek mutatkozott megfékezni a fehérgalléros, általában úri bűnözők sokaságát, akik hamis vagy hamisított okmányokkal, ellenőrizhetetlen háttérrel és előélettel vetették bele magukat a szerencsejátékokkal, gasztronómiai csodákkal és diszkrét nemibetegségekkel fűszerezett dél-francia hétköznapokba. Albert első körben 1914 áprilisában a francia államtól kért segítséget, de Párizs (mondjuk ki bátran) szart rá; sokkal komolyabb dolgokkal volt elfoglalva (parlamenti választások, nemzetközi feszültségek előidézése, diplomáciai méregkeverés, stb.), érdemben tehát nem tudott (vagy nem akart) segíteni a területébe beékelődő törpeállam gondjain.

A hercegnek ekkor támadt az az ötlete, hogy külföldi szakembereket (rendőröket, kriminológusokat, bűnügyi technikai szakértőket) hív meg egy ötletbörzére, melynek témája a Monacóban felbukkanó csalók és szélhámosok visszaszorítása, ellenőrzésük megkönnyítése, a róluk esetleg rendelkezésre álló információk cseréjének felgyorsítása volt.

A meghívók elkészültek, és Monte Carlóban (naná, majd Kőbánya felsőn) meg is szervezték a megbeszélést, amelyen 1914. június 8-12 között 15 állam képviselői vettek részt. Az Osztrák-Magyar Monarchia küldötteként bizonyos Herbert Lindl főtanácsos és titkár-szárnysegédje jelent meg, akinek a krónikák csak a családnevét őrizték meg: Novak fogalmazó.

Aki zavarban lenne és nem tudná elhelyezni magában a helyszíneket: itt jobbra fent látható a monte carlói kaszinó, itt balra pedig Kőbánya felső, még a mostani építkezések előtt.

A konferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy – a konkrét, monacói célon túlmutatóan – igen hasznos lenne a nemzetközi rendőri együttműködést tartósan intézményesíteni. Ahogyan az lenni szokott, megállapodtak abban, hogy hazatérésüket követően megírják útijelentéseiket és tájékoztatják feletteseiket arról, milyen következtetésre jutottak. Mindenki roppant optimista volt; feltételezték, hogy heteken-hónapokon belül ismét találkoznak és – immáron kormányzati engedélyekkel a zsebükben – elkezdhetik szervezni a valóban lényeges dolgokat: megszövegezni a majdani szervezet alapszabályát, megállapítani, hogy ki mennyit költhet reprezentációra és azt, hogy hány titkárnő jár egy főosztályvezetőnek.

Az a kópé történelem azonban közbeszólt: a konferencia végét követő második hétvégén, 1914. június 28-án Szarajevóban egy Gavrilo Princip nevű, húszéves, roppant motivált és tettrekész diák fejenként (he-he) egy-egy kiválóan elhelyezett lövéssel leteríti Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák-Magyar Monarchia trónjának örökösét és annak feleségét, Sophie Chotek grófnőt. Mindketten perceken belül életüket vesztik, Európa (és a világ) pedig céltudatos, fürge léptekkel elindul azon az úton, amely az első világháború felé vezet.

A nemzetközi bűnügyi együttműködés szentesítésére és intézményesülésére így még kilenc évet várni kellett.

A megalakulás

1923-at írunk; a világháborúnak, továbbá a dualista Monarchiának öt éve vége. Bécsben egy igen agilis rendőrtiszt, bizonyos Johann Schober a rendőrfőnök, aki nem kispályás, hiszen 1921-1922 között már Ausztria kancellárja is volt.

Schober lesz az, aki a háború előtti monacói próbálkozást felkarolja és 1923 késő nyarán Bécsben megszervez egy nemzetközi konferenciát, amelyre 22 állam és autonóm terület rendőri vezetői kapnak meghívást. Az apropót az szolgáltatja, hogy a háború után jelentősen megnőtt az úgynevezett „határátlépő bűnözők” száma Európában, s a nemzeti rendőrségek teljesítőképességük határaira érkeztek.

A konferencia végeztével egymástól függetlenül több bűnüldöző szervezet vezetőjében felmerül egy olyan nemzetközi szervezet létrehozásának gondolata, amelynek keretein belül a tagállamok illetékes szervei információkat, adatokat és tapasztalatot cserélhetnek, illetve közös bűntettesi nyilvántartást („priuszt”) fektethetnek fel. Így jön létre a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrség Bizottsága (International Criminal Police Commission, ICPC), melynek hangsúlyozottan szakterületi illetékessége volt, azaz a bűnügyi rendőri együttműködés lett a kizárólagos célja.

Ma már furcsának tűnik, de az ICPC tagjai akkoriban semmiféle nemzetközi egyezményt, szerződést vagy megállapodást nem írtak alá (csak egy alapszabályzatról döntöttek) és mellőzték a diplomáciai csatornákat az érintkezések során. Egyfajta nemzetközi rendőrklubot alapítottak tehát, ahol az informalitás, a kollegialitás és a spontán információcsere volt a hármas jelszó (adatvédelmi előírások, kekeckedő ombudsmanok és hülye törvények akkor még nem akadályozták a hasonló együttműködést…), és Schober lesz a szervezet első elnöke.

A Szovjetunió kivételével valamennyi szóbajöhető állam összes bűnüldöző szervét meghívták a testületbe, még az akkor tisztázatlan státuszú és jövőjű Saarvidéket és a Holland Antillákat is. Viszonylag gyorsan nemzetközi elismertséget is szereztek, hiszen 1929-ben, amikor a boldogult emlékezetű Népszövetség tagjai aláírják a Pénzhamisítás Elleni Egyezményt, az ICPC-t kérik fel a koordinációra, ami komoly legitimációt adott a szervezetnek.
Nem volt véletlen a bécsi helyszín: a világháború után az Osztrák-Magyar Monarchiából hat állam jön létre, de továbbra is Bécsben őrzik az egykori birodalom központi bűnügyi nyilvántartását, amelyik akkoriban a legprecízebb és a legpontosabb volt a világon (szakemberek szerint még a porosz-német adatbázisoknál is jobban kezelhető volt, ami azért nem gyenge teljesítmény). Az utódállamoknak ez volt az egyetlen esélyük, hogy ezekhez az – őket, illetve állampolgáraikat is érintő – nyilvántartásokhoz legalább részben hozzáférjenek.

Minden jel arra utalt, hogy az ICPC komoly, politikamentes jövő előtt áll. A jelek azonban (mint annyiszor a nemzetközi szervezetek történetében) félrevezetőek voltak.

Adolf

Ahogyan azt minden németfan tudja, az osztrák és német állam egyesítésének természetes gondolata már a XIX. században megjelent.

• Amikor bármilyen nemzetközi összejövetelen már elég sok alkoholt fogyasztottunk és az esetleg arra tébláboló, ellenszenves francia, holland vagy belga résztvevőt akarjuk cseszegetni, ezt a témát ajánlom előszedni; a hatás garantált.

Az első világháború után a győztes hatalmak a versaillesi és a saint-germaini békében rögzítették az Anschluss, vagyis a bekebelezés tilalmát. Talán pont ezért a ’20-as években mindkét országban elterjedt az Anschluss gondolata. 1934 júliusában, amikor az osztrák nemzetiszocialisták meggyilkolták Dollfuss osztrák kancellárt, a csatlakozás kísérlete még meghiúsult, mert Mussolini akkor még kiállt Ausztria függetlensége mellett. Az olasz-német közeledés azonban megfosztotta Ausztriát fő szövetségesétől, ezért Schuschnigg osztrák kancellár nem tudta megakadályozni a fúziót: Hitler 1938. március 12-én beolvasztja – bármit is mondanak a sógorok: az átlagpolgári szinten túlságosan nem is tiltakozó – Ausztriát.

A két német nyelvű állam erőszakos (?) egyesítésének egyik következményeként az ICPC-t addigi bécsi székhelyéről átköltöztetik Berlinbe, a nácik számára is kincset érő nyilvántartásokkal együtt. A nemzetközi feltöltöttségű adatbázisokat innen kezdve a Télapó Gestapó használja. Európai zsidók, cigányok, valamint homoszexuálisok százezrei életükkel fizettek azért, mert ilyen vagy olyan megfontolásokból (gyakran csak tanúként történő szerepeltetésük miatt egy-egy bűnügyi aktában) vallásukra, etnikai eredetükre és szexuális irányultságukra vonatkozó adatok szerepeltek az ICPC nyilvántartásaiban. 1940-re a szépreményű ICPC gyakorlatilag megszünteti tevékenységét, a tagállamok egymás után hívják vissza küldötteiket, ily módon is tiltakozva a nemzetiszocialista fajelmélet térnyerése ellen. Mondjuk a Harmadik Birodalom ettől nem esett búskomorságba; Ernst Kaltenbrunner (maga is osztrák, itt jobbra) köszöni szépen, jól elvan a nemzetközi közösség elismerése nélkül is.

A második világháború alatt a nemzetközi bűnüldöző szervezet de jure is megszűnt létezni. Az akták, a nyilvántartási dossziék százezrei egyrészt megsemmisültek Berlin bombázásai alatt (na ez a hivatalos magyarázat), másrészt a különféle német biztonsági szolgálatok képviselői széthordták őket a saját archívumaikba (és szerintem ez a frankó).

A háború végén egy német tisztviselő (akinek a neve nem maradt fenn) átadja a maradékot a francia megszálló csapatok egyik katonai elhárítójának, majd öngyilkos (!) lesz.

És ez egészen biztosan pont így történt, hiszen maga a francia elhárító állította, és – miként azt minden kultúrember tudja – francia állampolgár még sosem hazudott, katonai titkosszolgálat tagja még annyira sem, ráadásul ha az alany egyszemélyben mindkét kategóriához is tartozik, akkor a tutiságra mérget lehet venni.

Mindig is tudtuk, hogy ha az olimpián szerepelne olyan sportág, hogy testületi optimizmus, a bűnügyi rendőrök minimum elődöntősök lennének: mint akik nem tanultak az előzőekben felvázolt kudarcokból, 1946-ban (amikor Európa közbiztonsága az első világháború utáni tragikus állapotot tükrözi) Brüsszelben 17 állam képviselői gyűlnek össze és újraalapítják az ICPC-t, s az új főhadiszállást Bécs helyett Párizsba álmodják.

Ez bizony nagypolitikai döntés volt, akárhonnan is nézzük; önmagában a francia bűnügyi rendőrség szakmaisága és hírneve nem indokolta ezt a megtiszteltetést, hacsak Maigret felügyelő renoméját nem számítjuk (Jacques Clouseau akkoriban pedig még csak pendelyes gyermek lehetett – oké, elfogadom: elég nehéz őt pendelyben elképzelnünk, de tegyen mindenki egy kis erőfeszítést! Köszönöm).

Egy évtizeddel később az eredeti Nemzetközi Bűnügyi Rendőrség Bizottsága (International Criminal Police Commission, ICPC) névben a Bizottság szót helyettesítik a Szervezet (Organization) kifejezéssel, s megalakul a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrség Szervezete (International Criminal Police Organization, ICPO), melynek távirati címe az a szó volt, mellyel a mai napig illetik ezt a céget: Interpol.

• A szócserét többek között azért határozták el, mert a franciák mindennek imádnak tudományos színezetet kölcsönözni: ebben az esetben például konzultáltak pszichológusokkal, akik szerint a „szervezet” kifejezés sokkal inkább sugallja az állandóságot, mint a „bizottság”, melynek egyfajta ad hoc jellegű érzelmi töltete van.Biztosan így is van.

A szócsere totális átszervezést, továbbá írott megállapodást is hozott: 1956-ban a tagállamok elfogadják és – alapos vita, valamint pár, diplomáciai kereteken belül maradó anyázás után – aláírják a szervezet Alapszabályzatát, ami (apróbb módosításokkal) a mai napig érvényben van.

1986 májusában a francia szélsőbalos RAF-utánérzés, az Action Directe (AD) négyfős különítménye megtámadja a párizsi Interpol-székházat. Lévén, hogy a biztonsági őrség nincs a helyzet magaslatán (valószínűleg pastis kortyolgatása közben a Rózsaszín Párducot nézték a tévében), lőpárbajban megsebesítenek egy rendőrt, viszonylag háborítatlanul behatolnak az épületbe, ahol mintegy harminc kilónyi robbanóanyag levegőbe repítésével adnak hangot sarkos politikai nézeteiknek. A botrány óriási, s (noha az AD kemény magját bő fél év múlva lekapcsolják) Mitterand elnök személyesen ad utasítást egy új központ megtervezésére és felépítésére. Az új helyszín 1989 óta az Oroszlánok Városa: Lyon.

Ahogyan 1923 és 1938 között a jogelőd ICPC-re az osztrák mentalitás és Ausztria érdekei nyomták rá bélyegüket, a második világháború után közel 40 évig az Interpol teljesen franciás jelleget öltött: 1985-ig minden főtitkár francia volt, a vezető pozíciókba Párizs szinte kizárólag franciákat (a legrosszabb esetben is francia anyanyelvű belgákat, luxembourgiakat és svájciakat) neveztetett ki, a világ (s különösen az angolszászok) morcos asszisztálása mellett.

Érdekes megfigyelni, hogy mindkét esetben egy-egy, valaha jobb napokat látott állam próbálja mintegy kiélni beteljesületlen nagyhatalmi vágyait a nemzetközi rendőri szervezet keretein belül: Ausztria öt évvel a Monarchia összeomlása után, Franciaország pedig a számára legalábbis kétértelmű eredménnyel végződött második világháborút követően, egykori gyarmatbirodalmának szétomlása alatt próbálkozik az Interpol egyoldalú befolyásolásával. Ez Ausztriának bizonyos H. Adolf egykori osztrák állampolgár visszatéréséig (azaz 15 évig), a galloknak közel negyven esztendeig sikerült is.

A viták

Nemkülönben érdekes, hogy milyen belső viták előzték meg a jelenleg is hatályos Alapszabályzat megszületését. Posztunk keretei nem teszik lehetővé a különféle pro és kontra érvek részletes ismertetését, de egy-két vetületét érdemes megemlítenem:

A legfontosabb vitatéma az volt, hogy tegyék-e lehetővé a (nemzet)államoknak a beleszólást az Interpol belügyeibe, vagy maradjon a szervezet kifejezetten rendőrségek informális klubja? A „klubpártiak” érvelése szerint az államok meg fogják ragadni az alkalmat és bele fogják keverni a politikát a szakmába, vagyis a bűnüldözői tevékenység elveszíti politikai pártatlanságát. Ezt a nézetet főként az angolok és a hollandok képviselték, és minden bizonnyal a náci Németország általi ICPC-befolyásolás lebegett a szemük előtt, mint nagy ívben kerülendő példa. A másik fél (melynek Franciaország, Olaszország és a titói Jugoszlávia voltak a szószólói) azt mondta: állami garanciák nélkül az Interpol nem fogja tudni beváltani a hozzá fűzött reményeket, mert a bűnüldözés eleve állami feladat.

• Tipikusan öszvérmegoldás született: az Alapszabályzat kerüli az „állam” vagy a „kormány” szavakat, helyette az „ország” főnévvel operál, viszont elismeri az „országok” jogát az őket az Interpolon belül képviselő szervezetek és személyek kiválasztásához.

A másik ütközőpont a „politikai bűntettek” meghatározása volt. Azzal mindenki egyetértett, hogy politikai üldöztetésnek az Interpol nem válhat részesévé. Azt meghatározni és egyértelműsíteni azonban, hogy egy-egy bűncselekménynek hány százalékos köztörvényes, és hány százalékos politikai összetevője van, a mai napig nehezen megoldható.

• Iskolapéldája volt a problémáknak 1950-ben az az eset, amikor is egy csehszlovák felségjelű repülőgépet Csehszlovákiából egy németországi amerikai katonai bázisra térítettek lelkes fiatalok. A prágai Interpol-iroda nemzetközi körözést adott ki a gépeltérítők ellen, amelyet az Interpol Főtitkárság – rövid tanácskozás után – szentesített. A nyugatnémet hatóságok elfogták az elkövetőket és visszaaadták őket Csehszlovákiának. Ez az USA-t (pontosabban a J. Edgar Hoover vezette FBI-t) annyira felbőszítette, hogy nyolc évig bojkottálta az Interpol közgyűléseket, mert szerintük az ügy politikai bűncselekmény volt, s az Alapszabályzat szerint ezekben az Interpol nem illetékes.

A gyarmatbirodalmak felbomlása után az Interpol tagjainak létszáma jelentősen emelkedett. Az egykoron „fejlődő államoknak” vagy „harmadik világnak” nevezett régiók súlyának növekedését az is mutatja, hogy az Interpol négy hivatalos nyelve között (az angolon, francián és spanyolon kívül) szerepel az arab is. Ahogyan azt egy szakembertől hallottam: Oszamának legalább nem kell fordításokkal bajlódnia, ha a Közgyűlés bizalmas jegyzőkönyveinek olvasgatására szottyan kedve.

Napjaink

Az Interpol – papíron legalábbis – görcsösen ragaszkodik pártatlanságához, semlegességéhez és szakmai objektivitásához. Ezt egyre nehezebben tudja fenntartani, hiszen az olyan nagyhatalmak, mint az USA vagy Franciaország, diszkréten bár, de egyre hangsúlyozottabban próbálják saját érdekeiket érvényesíteni, akár a többi tagország kárára. Az USA például – a 9/11-es, terrorizmus elleni világméretű fellépés jegyében – olyan személyek ellen is kiadatta a híres „pirossarkos” Interpol-körözést, akiknek bűnösségére konkrét bizonyítékok még nem állnak rendelkezésre, csak az amerikai gyanú.

Ha ilyet mondjuk Magyarország vagy Argentína kért volna, biztosan nem teljesítik. Az USA tehát az Interpolon belül is egyenlőbb a többieknél, amit az is mutat, hogy a szervezet főtitkára tizenegyedik éve egy amerikai: Ronald Kenneth Noble, akinek 2015-ig biztosított a lyoni bőrfotel, hacsak nem követ el főbenjáró bűnt (például francia zárjegy nélküli cigarettát vásárol vagy a Marseillaise szövegével viccelődik).

A szórakoztató műfajok előszeretettel ábrázolják rendíthetetlen és akciózó bűnüldözőkkéntaz „Interpol-ügynököket”; általában szívdöglesztő, atlétatermetű és átható tekintetű pasikról, valamint a másodlagos nemi jelleg hangsúlyozott megnyilvánulásának minden pozitívumát magán hordozó, minimum két tudományos fokozattal bíró huszonéves bombázókról van szó, akik a rendelkezésükre álló szűk határidők utolsó másodperceiben szokták megmenteni a Földet (gyengébb napjaikon vagy munkaszüneti időszakban: a Demokráciát, illetve Fort Knox aranytartalékát) a biztos pusztulástól.

Ehhez képest az Interpol Főtitkárság nem más, mint egy óriási, nagyon sokba kerülő (éves költségvetése 48-50 millió euró, azaz 12-14 milliárd forint közötti összegre rúg), de létfontosságú postahivatal, amelynek legfontosabb feladata a beérkező hírigények továbbítása az illetékesek felé, illetve a nemzeti rendőrségek otthon nélkülözhető (ámde legalább nyelveket beszélő, a mindenkori hazai vezetők által kiválasztott) tagjainak jólfizető állás biztosítása; magasrangú tisztek levélkézbesítői, adattovábbítási és -nyilvántartási feladatokat végeznek, hihetetlenül lassan és körülményes tempóban, de legalább párhuzamosan négy nyelven.

• A konyhája viszont kifejezetten olcsó és ízletes. A havi átlagban kábé 5-6 ezer  euró nettót kereső, személyi jövedelemadó-mentességet élvező Interpol-alkalmazottak (és a Főtitkárságra látogató hivatalosságok) 12-15 euróból degeszre zabálhatják magukat a kantinban, s ebbe az összegbe – jó francia szokás szerint – még egy kétdecis bor is belefér. Tudom, többször kipróbáltam; igaz, csak  alkalmi látogatóként. Jó móka ott tölteni pár napot, de szerintem a legvalószínűbb ottani halálok az unalom és a teniszkönyök.Azt viszont el kell ismerni: olyan gondterhelten tudnak nézni, hogy azt tanítani kéne.

A másodosztályú krimik, valamint a (bulvár)sajtó által igen gyakran az Interpolról sugallt kép tehát hamis: nem szuperrendőrségről, nem egy – nemzetek és nemzetállamok felett álló – bűnüldöző szervezetről van szó, hanem egy olyan intézményről, melynek munkatársai az információcserét, az adatok kölcsönös átadását és felhasználását, valamint a tagállamok közötti kommunikációt segítik elő. Nincsenek tehát sötét napszemüveges, közelharcra és mesterlövészetre különlegesen kiképzett Interpol-ügynökök, akik a háztetőkön ugrálva, függőleges (vagy akár konvex) falfelületeken villámgyorsan közlekedve, szervezett bűnözői csoportokba beépülve, az aktuális Miss Universe karjaiban koktélokat szürcsölve oldják meg napjaink kriminalisztikai problémáit.

Nem bizony. Az átlagos lyoni interpolos egy irodában, számítógépe képernyője előtt üldögél, különféle adatbázisokban kutakodik, jelentéseket olvas és értékeléseket, elemzéseket készít, telefonál és faxol, e-maileket szerkeszt, továbbá értekezleteken és munkamegbeszéléseken jegyzetel és egyeztet, na és persze on-line stratégiai játékokat (a gyengébben felkészültek Tetrist vagy pasziánszot) játszanak, s mindezt (ahogy már említettem) nem kevés pénzért.

Megkockáztatom a kijelentést: egy Interpol-alkalmazott munkanapja fikarcnyival sem izgalmasabb vagy idegborzolóbb egy virágkertész avagy egy irattáros tevékenységénél.

Minden tagállamban (jelenleg 188 ilyen van) létrehoztak egy olyan kontaktpontot (Interpol Nemzeti Iroda), ahonnan közvetlenül rá lehet csatlakozni egyrészt az Interpol Főtitkárság adatbázisaira, másrészt pedig ezekkel az irodákkal veszi fel a kapcsolatot a Főtitkárság minden olyan ügyben, amelynek az adott tagállamot érintő vetületei vannak. Ezekben az irodákban az adott tagország bűnüldöző szervezeteihez tartozó hivatásos állományúak, illetőleg közalkalmazottak és köztisztviselők dolgoznak, akik a négy hivatalos Interpol-munkanyelv valamelyikén kommunikálnak a többi irodával és a Főtitkársággal. Minden hivatalos Interpol-okirat (határozatok, döntések, jegyzőkönyvek, összefoglalók, stb.) ezen a négy nyelven jelenik meg. Léteznek úgynevezett regionális munkanyelvek is, amelyek egy bizonyos földrajzi körön belül a nemzetközi érintkezésre használatosak. Ilyen regionális munkanyelv Közép-Európában a német, vagy az egykori szovjet tagköztársaságok között az orosz.

A lyoni Főtitkárság létszáma az elmúlt húsz évben megháromszorozódott; napjainkban 650 fő körülire tehető a főállásúak száma. A belső viszonyokat ismerők szerint 200-250 fő tökéletesen el tudná látni azokat a – zömében nyilvántartási és adatrögzítési – feladatokat, amelyek manapság (az elmúlt két évtized számítástechnikai forradalmát figyelembe véve) inkább kevesebb, mint több embert igényelnek, mint a nyolcvanas-kilencvenes években.

Az Interpol magán viseli azokat a jegyeket, amelyek az önmagukat kinövő intézményekre olyannyira jellemzőek: egyre több főbizottság, bizottság és albizottság, egyre több munkamegbeszélés, konferencia, rendes és rendkívüli ülés, munkacsoport, eseti küldöttség, külső tanácsadók, értekezletek, stb., stb., stb. Most már saját útlevelet is kiadtak, ami tényleg a császárság császársága…

Érdekes módon a kihelyezett közgyűléseket nem Albániában, de még csak nem is Kanadában vagy mondjuk Németországban szokták megszervezni, hanem a Holland-Antillákon, Brazíliában vagy Új-Zélandon.

A fene sem érti, miért…