Az elmúlt hónapokban a koreai félszigeten túl sok dolog nem történt, ha leszámítjuk a Kedves és Szeretett Vezető halálhíréről szóló, heti rendszerességgel ismétlődő, de sajnálatos módon mindeddig kacsának bizonyult híreket, illetve a kommunista Korea próbálkozásait, hogy a Btk. 323.§.-ba (zsarolás) ütköző módon egy kis lóvét meg rizset szerezzen a művelt Nyugattól nukleáris próbálkozásai beszüntetése ellenében.

A természetet és az emberi társadalmat mozgató rugók között (a szex és az ölési kényszer mellett) nem feledkezhetünk meg az egyensúlyra való szüntelen törekvésről. Ennek a bölcsességnek a jegyében fogadjátok a tőletek megszokott fenntartásokkal és kritikai szemlélettel mai posztunkat, ami a dél-koreai különlegesekről szól, akik az elmúlt évtizedekben talán a legtöbb borsot törték a phenjani Kim család orra alá.

A hatvanegynéhány éve kiszámíthatatlan északi szomszéd (és testvérnemzet) közvetlen szomszédságában élő dél-koreaiak kénytelenek voltak egy ütőképes hadsereget összegründolni maguknak, na és olykor a demokrácia apróbb finomságait is hajlamosak felfüggeszteni egy-két rövidebb katonai diktatúra erejéig. Ilyenkor az egyetemisták kimennek az utcára, törnek-zúznak, jönnek a rohamrendőrök és szétverik őket, majd mindenki (már aki nem marad ott a szöuli utcákon törött végtagokkal és a könnygáztól fuldokolva) hazamegy kimcsit enni.

A német példa ragadós lett, és koreai barátaink országából a második világháború után (a 38. szélességi kör két oldalán) két állam alakult; az északira a szovjetek, a délire az amerikaiak tették rá a kezüket. Azóta gyűlölik és félik egymást, aminek a hárommillió áldozatot követelő, hároméves koreai háború volt a csúcsmomentuma, és az is marad, amíg valamelyik eszement idióta ott északon meg nem nyomja az ominózus piros gombot.
De hagyjuk a történelmet, lássuk közelebbről posztunk témáját.

1958 tavaszán elkezdik ugyan a dél-koreai ejtőernyősök közül kiválogatott század speciális képzését, de a szó klasszikus értelmében vett különlegesekről csak 15 év elteltével beszélhetünk.

A koreai állami vezetés a müncheni olimpiai mészárlás után döbbent rá arra, hogy hiába van egy közel egymilliós, az amerikaiak által egészen jól kiképzett és felszerelt hadseregük, egy komolyabb túszhelyzet esetén mégsem lehet egy páncélos hadosztályt bevetni. Park Csung-hi elnök (aki jó koreai szokás szerint a japán gyarmati hadsereg hadnagyából lett koreai altábornagy, majd 18 éven keresztül keménykezű államfő) egy csöppet sem bizonytalankodott, amikor a rendőrség és a hadsereg között kellett választania: mintegy 10 másodperces gondolkodás után eldöntötte, hogy a fegyveres erőknek osztja ki ezt a lapot. Itt baloldalt ő látható, egy különösen előnyös napszemüvegben, jobboldalt meg a már nem is annyira ifjú Kim, középszéles mosolyával, kedvenc csehszlovák szemüvegében.

A gyors elhatározást segítette a mostani Kim apukája, a boldogult emlékezetű Kim Ir-szen mester is, aki a hetvenes évektől kezdve elég komoly intenzitással dobott át a belkoreai határon olyan északi diverzáns-csoportokat, amelyeknek elsődleges feladata szabotázsakciók lebonyolítása volt, megspékelve egy-két politikai gyilkossággal.

Úgy értem, egy-két gyilkosság hetente.

A majdani különlegesek felkészítését (természetesen) Uncle Sam vállalta magára, de besegített a brit SAS, továbbá a szingapúri és a hongkongi rendőrség speciális alakulata is.

Amikor 1981 őszén nyilvánvalóvá vált, hogy Szöul kapta az 1988-as nyári olimpiai játékok rendezési jogát, a dél-koreai különlegesek újabb won-milliárdokat kaptak felszerelésre, tréningre, és a krémek krémjének kiválogatására.

Az 1980-ban már létező és működő mintegy negyvenezer ejtőernyősből, tengerészgyalogosból, mélységi felderítőből, valamint a dél-koreai hírszerzés műveleti egységeiből (ázsiai módszerességgel, alapossággal és bizony kegyetlenséggel) első körben kiválasztanak egy nyolcszázas kontingenst, akiket (a két hetes kiválasztási procedúra fáradalmainak kipihenését és a sebek felületes begyógyulását  követően) egy újabb szelekció alanyaivá tesznek. Ennek a programját és követelmény-rendszerét csak találgatni tudnánk, de amondó vagyok: inkább ne tegyük, mert nem szeretnénk rémálmokat senkinek.

A lényeg: 1981 novemberében 200 fővel megalakul a dél-koreai hadsereg 707. Különleges Műveleti Zászlóalja, amely a szent keresztségben (vagy a buddhista, esetleg konfuciánusi névadási ceremónia során) a „Bak-ho” (Fehér Tigris, a továbbiakban FT) nevet kapja.

Dél-koreai barátainktól a minőség mellett a mennyiségi szemlélet sem áll távol. A FT-eken kívül (akik a csúcsok csúcsának csúcsát képviselik) hadseregük még az alábbi, különlegeseknek nevezett magasabbegységekkel rendelkezik:

Az 1. Különleges Rendeltetésű Dandár („Dok-Su-ri”, vagyis „Arany Sas”)
A 3. Különleges Rendeltetésű Dandár („Bi-ho”, vagyis „Repülő Tigris”)
Az 5. Különleges Rendeltetésű Dandár („Huk-Ry-ung”, vagyis „Fekete Sárkány”)
A 7. Különleges Rendeltetésű Dandár („Che-On-ma”, vagyis „Szárnyas Ló”)
A 9. Különleges Rendeltetésű Dandár („Gui-sung”, vagyis „Szellemek”)
A 11. Különleges Rendeltetésű Dandár (’Hwang-gum Dok-yui”, vagyis „Arany Denevér”)
A 13. Különleges Rendeltetésű Dandár („Huk-pyo”, vagyis „Fekete Párduc”)

Ők valamennyien a Különleges Műveletek Főparancsnoksága alá tartoznak. És persze biztos vagyok abban, hogy hamarosan felbukkan egy koreai szakértő, aki majd elmagyarázza, hogy hol ejtettem orbitális helyesírási hibákat a koreai elnevezések leírása során. Sok szeretettel várom.

Azt mindenesetre én is kisakkoztam, hogy koreaiul a huk az fekete, a bak az fehér, a ho az tigris, a dok pedig nagy valószínűséggel arany. További kellemes logikai nyelvészkedést kívánok!

Megalakulásakor a FT két századra, ezeken belül hat-hat, egyenként 14-16 fős teamre oszlott. Ha információim helytállóak, jelenlegi látszámuk közel van a négyszázhoz, s szervezeti felépítésük is változott úgy két-három évvel ezelőtt: napjainkban hat, egyenként 50-60 fős századra, s századonként négy-hat fős rajokra kell gondolni; a rajok (teamek) természetesen úgy vannak összeválogatva, hogy a lehető leghosszabb ideig maximális autonómiában tudjanak működni, ugyanakkor két-három raj gond nélkül összeilleszthető, ha nagyobb szabású művelet körvonalazódik, teszem azt a demilitarizált zónában vagy azon túl…

Valamennyi FT szakképzett ejtőernyős, továbbá búvár. Ugyancsak mindannyian legalább erős haladó szintet értek el a tékvandóban, és nem áll távol tőlük az olyan kiképzési gyakorlat sem, amikor a kedves kollégák egy szál gatyában és kínai gyártmányű atlétában elássák őket a hóban (ők vannak így öltözve, nem azok, akik ásnak!), majd 6-10 óra múlva értük mennek – és láss csodát: a főként akaraterővel, mentális energiával és hasonló, számunkra kicsit talán megfoghatatlan technikákkal felvértezett legény egy kicsit elgémberedve, de amúgy jó egészségben a teáját és a napi betevő fej fokhagymáját követeli.
A fekete barettes FT-ek feladatai között megemlítjük a klasszikus VIP-védelmet, az északról beszivárgó ügynökök felderítését és semlegesítését, de hozzájuk (is) tartozik a belföldi terrorelhárítás, a dél-koreai állami légitársaságon ellátandó biztonsági feladatok végrehajtása, na és az, amiről ezek a hallgatag fiúk-lányok és parancsnokaik az átlagnál is kevesebbet beszélnek: a kommunista Koreában olykor végrehajtandó műveletek (saját hírszerzők átjuttatása és kimenekítése, fontosabb északi objektumok – atomerőmű, kormányzati épületek, laktanyák – környéki dokumentáció, satöbbi). Alapállásban HUMINT-tel nem foglalkoznak; ezt meghagyják a hadsereg 524. Hírszerző Zászlóaljának, akikről most nem beszélünk. És asszem máskor sem.

A kiképzés egy kerek évig tart, ami – ha figyelembe vesszük, hogy eleve csak a különleges rendeltetésú dandárokból vagy a társszervek speciálisaitól lehet jelentkezni – nem ugróiskola: az első szemeszterben tovább csiszolják az újoncok általános katonai képességeit és készségeit: lövészet, menetgyakorlatok, minden elképzelhető katonai és polgári jármű vezetése, közelharc, túlélési gyakorlatok, majd a második hat hónapban jön a csípős hab a keserű tortára: robbantási-tűzszerészeti ismeretek, ejtőernyőzés, búvárkodás, hegyi és városi harcászat, mentális és pszichikai felkészülés, mesterlövész-ismeretek, jóga, illetve meditáció (!).

A koreai nemzeti étel (a fent már említett kimcsi) összetevőit figyelembe véve megalapozott lehet a gyanúnk, hogy a szöuli különlegesek lehetnek a világ legfokhagymaszagúbb speciális erői, és laktanyáik hálóiban hajnalonta elég durva szagkavalkád uralkodhat. Lehet, ettől olyan kemények és rettenthetetlenek.

Kiemelt hangsúlyt kap a nyelvi felkészítés, ami az északi nyelvjárások, szokások, ételek (?), hétköznapi viselkedés alapos elsajátítását jelenti. Rossz nyelvek szerint Kim Ir-szen teljes munkásságát is tanulják, ami a legkegyetlenebb lehet ebben az egész procedúrában. 

Statisztikáik szerint mindössze a jelentkezők 8-10 százaléka fejezi be a teljes tanfolyamot. Ja és persze mondanom sem kell, hogy az itt szolgálók aláírnak egy olyan nyilatkozatot, hogy tudomásul veszik: foglalkoztatásuk teljes ideje alatt (beleértve az egy éves kiképzést is) folyamatos nemzetbiztonsági ellenőrzés alatt állnak, mindenüket és mindig lehallgatják, sőt, az utóbbi hírek szerint egy olyan, állandóan viselendő gyűrűt vagy karkötőt is kapni fognak, amely a pillanatnyi tartózkodási helyük pontos koordinátáit a nap 1440 percében közvetíti a műveleti irányító központjuknak.

Ez a tigrislány itt fent például nem tud majd titokban elmenni egy rohadt swinger-klubba sem, ami tényleg komoly áldozatot jelenthet részéről.

Apropó lányok: fehértigriséknél egyszerűen oldották meg a női-férfi egyenjogúsítási dolgokat. Náluk nincs külön elvárás nőknek; mindenben ugyanaz érvényes rájuk is, mint a fiúkra: futásban, lövészetben, közelharcban, cipelendő súlyban ugyanazt a szintet várják el. Slussz, passz. Egyszerű, nem?

A regionális kollégáik mellett (vagyis a maláj, szingapúri, hong kongi, thai, indonéz és ausztrál különlegeseken kívül) fő külföldi játszótársuk továbbra is Chuck Norris a Delta Force, de gondolom, ez senkit nem lep meg.