Kevés olyan katonai alakulat van a világon, amely az egy főre vetített, turisták által készített fényképfelvételek tekintetében versenyezni tudna a Vatikán (és a mindenkori katolikus egyházfő) fegyveres erejével. Bizton állíthatjuk, hogy az a svájci gárdista, akiről nem készül évente több száz fotó, inkább a kivételt, semmint a szabályt erősíti. Senki nem jön haza úgy Rómából (bocsánat: a Vatikánból), hogy ne próbált volna meg legalább pár fotót készíteni ezekről a legényekről; és bizony mi sem voltunk kivételek…

A svájci frank szárnyalásának korában, továbbá a budapesti Szent Jobb körmenet napján, Szent István ünnepén (szerintünk stílszerűen) ezzel a poszttal emlékezünk meg róluk.

Nézzünk azonban egy kicsit a színfalak mögé, s egy katonai-rendvédelmi bloghoz illően ne elégedjünk meg annyival, hogy jajj, de cukik azokban a színes cuccaikban…

Machiavelli hazájában és korában igazán kevés állami felsővezetőnek kellett elmagyarázni, hogy miről is szól az uralkodás, a hatalomgyakorlás. A pápai állam amúgy sem szűkölködött összeesküvésekben, gyilokban végződő pusmogásokban, emberek és/vagy szervezetek átállásaiban, ideológiai csetepaténak álcázott, valójában nyereségvágyból elkövetett árulásokban – aki közelebbről érdeklődik a kor iránt, annak ajánlom a most futó Borgiák c. sorozatot.

Mivel a pápák már a középkorban sem voltak feltétlenül hülyék, két mise között azért el-elgondolkoztak azon, hogy milyen fegyveres testülettel lehetne garantálni legalább a legszűkebb értelemben vett Vatikán (és csúcsvezetői) biztonságát. Lévén, hogy lehetőleg becsületes, viszonylag nehezen megvesztegethető, állhatatos és jól képzett katonákra gondoltak, az amúgy csodálatos olasz föld szülöttei értelemszerűen nem jöhettek számításba.

Először a franciákra gondoltak, de annyi bor nem állt Őszentsége rendelkezésére, na meg hogyan is nézett volna ki, ha a keresztény világegyház központjának őrzői egyik csúnya nemi betegségből a másikba esnek?

Mivel kizárólag hithű, a katolikus egyház iránt mélyen elkötelezett keresztényekben gondolkodtak, az északnémet, illetve skandináv térség kiváló viking génekkel rendelkező lakói eleve kiestek a szórásból, akárcsak a jó harcos hírében álló, ámde zömében muszlim arabok. A spanyolokról inkább ne beszéljünk (akik félmeztelen, kőbaltás indiánokkal szemben tudtak csak igazán izmozni), úgyhogy maradtak az Alpok durcás őslakói, közülük is főleg a német nyelvű kantonok polgárai.

A svájciak amúgy évszázadokon keresztül kedvelt testőrei voltak az európai királyi és főnemesi udvaroknak. Már a XII. századtól kezdve felbukkantak Spanyolországban, a német királyi házaknál, de Franciaországban és Olaszországban is szívesen fogadták őket. Az ok triviális, és nekünk, kelet-közép-európaiaknak nevetséges is: ha egyszer megállapodtak a zsoldban, onnan kezdve kenyéradójuk védelmezése volt az életcéljuk, és hiába ajánlott valaki más akár kétszer-háromszor annyit, a szerződés lejártáig ezek az élhetetlen idióták nem tágítottak esküjüktől és nem fordultak gazdájuk ellen. A zsoldos-szerepet egyfajta ideiglenes külföldi munkavállalásnak tekintették: a meló végeztével fogták magukat és a lóvéval a zsebükben hazamentek; úgy értem: azok, akik a szerződés lejártakor még életben voltak.

Lám, máris felismertünk egy különbséget a török és a svájci vendégmunkások között. Állítólag több is van, de ezekkel most nem foglalkozunk.

IV. Sixtus (a képe itt balra látható; a nevezetes kápolna építtetője) már 1479-ben elkezdte a kiváló zsoldosok hírében álló svájciak toborzását, de intézményes formában csak II. Gyula (ez a szakállas, bölcs arcú ember itt jobbra), sorrendben a 216. pápa szentesítette a helvét harcosok vatikáni jelenlétét. 1506. január 21-én (más források szerint 22-én) létrehozta svájciakból toborzott személyes testőr-századát.

A 150 marcona legény parancsnoka az Uri kantonbéli Kaspar von Silenen kapitány volt (itt balra), akinek vezetésével a Piazza del Popolón át bemasíroztak a Vatikánba, ahol maga a Pontifex Maximus fogadta őket; a Svájci Gárda megszületett. Erre a napra minde évben megemlékeznek, s aki van olyan szerencsés, hogy pont akkor sétál az Örök Városba ékelődött egyházi állam utcáin, bizony élesítheti a fényképezőgépét…

A Svájci Gárda (a továbbiakban: SG) külsőségeiben is őrzi azokat a hagyományokat, amelyekre támaszkodva ez a jelenleg 120 fős alakulat (89 sorállományú és 31 tiszt) legalább annyira ismert, mint a francia Idegenlégió, pedig jóval kevesebb vér tapad a kezükhöz. Legalábbis így tudjuk.

Lássuk akkor a munkaköri leírásukat és egyenruhájukat, amelyek megérdemelnek egy kitérőt. Lobogójukról később.

Munkájuk a dolgos hétköznapokon nem valami látványos: a vatikáni államhatárt jelképező római városkapuknál állnak (egy ilyen látható itt alul), és egyfajta portaszolgálatot ellátva ellenőrzik a belépni szándékozók iratait.
Az ő dolguk, hogy a sok hülye turistának elmagyarázzák: a Vatikán tényleg egy külön állam, ahová nem lehet csak úgy besétálni; tessék jegyet váltani a pénztárnál, majd a kijelölt útvonalon sétálva lehet bámészkodni, fotózni meg minden.
Ezek a kékruhás csávók is ők; nehogy azt képzeljétek, hogy folyton abban a mulatságos bohócruhában flangálnak. Azzal a fehér gallérral éppen elég bajuk lehet szegényeknek; az őrmesterek személyisége a világ valamennyi hadseregében az oroszlán, a görény, a szarka és a lajhár legjobb antropomorf tulajdonságaiból ötvöződik, és miért lenne ez másként az SG-nél?

A közlegénynek nincs egyszerű dolga a Vatikánban sem, Szentháromság ide vagy oda.

A sima díszegyenruhájukat mindenki ismeri, és a közkedvelt városi legendának feltétel nélkül bedőlve szintén (majdnem) mindenki úgy tudja, hogy Michelangelo alkotása. Nos, ez speciel nem igaz. Jóval később, csak a huszadik század elejének egyik gárda-parancsnoka, bizonyos Jules Repond ezredes tervezte 1914-ben, Raffaello freskói alapján. Az elkövető itt látható jobbra, a kis képen.

Minden gárdista rászabott cuccot kap, amit a pápa személyesen áld meg. A szolgálati idő végén az egyenruhát rituálisan megsemmisítik egy speckó darálóval (tényleg!), nehogy visszaélésre adjon lehetőséget.

A teljes, nagytotál SG díszegyenruha (amit nagyon-nagyon ritkán, például eskütételkor vagy pápatemetésen viselnek) állítólag 154 darabból áll és a rutinosabbaknak is 2 órájába telik, amíg előírásszerűen felöltik.

Ez még mindig nem a teljes díszuniformis; csak azért mutatom, mert a 230 centinyi alabárd is látszik rajta, ami az alapfelszerelés alapja – már ha lehet ilyet mondani.

A sorállomány kétéves szerződést ír alá, melynek anyagi ellentételezését 1.400.- euró nettó havi járandóság képezi.

A gárdisták az alábbi feltételeknek kell megfeleljenek:

1.) katolikus vallású, feddhetetlen előéletű svájci állampolgár;
2.) letöltött katonai szolgálatú, 19-30 év közötti nőtlen férfi;
3.) legalább 174 centi magas;
4.) érettségivel vagy ennek megfelelő oklevéllel rendelkezik.

Ha több nyelvet beszél, az előny. Apropó nyelv: érdekesség, hogy a SG hivatalos vezénylési nyelve a német. Azért tiszta szívünkből reméljük, hogy a német pápával nem képeznek olyan elegyet, ami kellemetlen asszociációkat ébreszthet az erre érzékenyebb embertársaink lelkében. Mondjuk biztosan furcsán hangzana a Szent Péter székesegyház előtt egy fejhangon előadott, sikolyszerű „Hände hoch!!!” kiáltás, majd egy – ezt követő – géppisztoly-ugatás, s mindez csak azért, mert a venezuelai, katolikus vallású, de indián származású nyugdíjas tanítónő zarándok annó nem Goethe nyelvét tanulta az iskolában.

A továbbiakban olyan rettenetes tényre fogok rávilágítani, amit elsőre – teljesen érthető módon – egyszerűen nem fogtok elhinni. Hitetlenkedésetek természetes, hiszen ép ésszel, józan ítélőképességgel és egészséges lélekkel rendelkező ember csak egyvalamit (na jó: ötvalamit) tud tenni a hír olvastán: összekucorodni egy sarokban, kezeivel eltakarni a szemeit és füleit, mély levegőt venni és ezzel párhuzamosan szörnyűlködni.

Valami végzetes történelmi mulasztás miatt (remélem, a felelősöket hamarosan megnevezik, s büntetésük rettenetes lesz) a Svájci Gárdának nincs címere.

Igen, jól olvastad: a Svájci Gárdának nincs címere!!!

A rettenet és az elborzadás okozta sokkot (enyhet adó borogatásként) kevéssé bár, de enyhíti, hogy zászlaja van, méghozzá ez itt baloldalt. Igaz, ez is csak 1912 óta.

Szakembereknek máris szemet szúr a középen, illetve a bal felső sarokban tátongó űr, amit a fekete szín hivatott érzékeltetni.

Ennek az a magyarázata, hogy ez a „nyers” zászló, amit minden új pápa hivatalbalépésekor, illetve minden gárdaparancsnok-változásnál módosítanak, az új fiúk címereinek beillesztésével: a bal felsőbe (ez az 1. számú negyed) az új pápa, középre pedig a friss parancsnok heraldikai kézjegyét teszik.

A jobb alsó negyedben (a negyedikben) a gárdaalapító II. Gyula címere fix elemként szerepel; a második és a harmadik negyedben a színes csíkok a hagyományos gárdista színekben (kék, piros, sárga) pompáznak. Ezeket a színeket a Medici családtól vették, akik elég sok pápát és más egyházi vezetőt adtak a katolikus anyaszentegyháznak.

Az aktuálisról nem találtam képet, sorry.

A gárdaparancsnokokról is lehet érdekes információkat felsorakoztatni. Például azt, hogy 1652 és 1847 között a beosztás gyakorlatilag öröklődött: ez alatt a közel kétszáz év alatt kizárólag a Luzern kantoni Altishofenből származó Pfyffer család tagjai kommandírozták a pápai testőrséget; az eddigi 36 góré közül az ötszáz év alatt 11 származott ebből a famíliából.

A legrövidebb ideig bizonyos Alois Estermann, szintén luzerni ezredes szolgált: nem egészen egy napig volt kinevezett parancsnok (ezt megelőzően hat hónapig volt megbízott). 1998. május negyedikén délelőtt léptették elő, majd ugyanazon a napon este holtan találták lakásán, 48 éves, Gladys utónevű (állítólag életkorához képest igencsak jó nő hírében álló) felesége és egy csinos, karcsú, széparcú, 23 éves, Cédric Tornay nevű gárdista őrvezető társaságában; mindhármuk fejében egy-egy golyó pihent.

A hivatalos magyarázat szerint a beosztott pillanatnyi elmezavarában, szakmai sértettség okán követte el a kettős emberölést, majd öngyilkos lett. Más – kicsit rosszindulatúbb, de realistább – vélemények szerint a 44 éves ezredes és a fia-korú gárdista kapcsolata nem korlátozódott a parancsnok-beosztott viszonyra, meg aztán felhívják a figyelmet, hogy az őrvezető fejében talált lyuk mintha nem pont akkora lett volna, mint a másik két fejben lévő.

A vizsgálatot példaszerű gyorsasággal, két nap alatt lezárták. Lám-lám, milyen hatékonyan dolgoznak a profik.

Ő itt alul a mostani (2011) főgárdista: Daniel Anrig ezredes, Sankt-Gallen kantonból. Neki jár egyedül fehér strucctoll a sisakjához. A mostani, alig 39 éves főnök évekig rendőrfőkapitányként szolgált Glarus kantonban (a svájci hadseregben a századosságig vitte), és azzal borította ki a vatikáni konzervatív arcokat, hogy kijelentette: nem lát okot arra, hogy a jövőben miért kellene a nőket kizárni abból, hogy a Svájci Gárda tagjaiként szolgáljanak…

Azt azért megnézném magamnak – teszem hozzá egy kicsit szkeptikusan…