Richard Sorge 3.0

Egy értelmes ember az esetek többségében megérzi, meddig feszítheti a különféle húrokat. Van, amikor a józan ítélőképesség, az emberi fajban évtízezredek alatt kifejlődött túlélési ösztön, az ominózus hatodik (hetedik, nyolcadik?) érzék egyszer csak megszólaltatja a vészcsengőt és ráüvölt a gazdatestre: hé, nem gondolod, hogy eddig és ne tovább?!

Ezzel a dologgal jómagam is így vagyok. A tegnap még békésen üldögéltem az íróasztalom mellett és arról ábrándoztam, hogy milyen teendőim is vannak a hétvégén a kertben a gyepemmel. Egyszer csak jeges félelem szorította össze mellkasom, és egy rekedtes, ellenszenves hang a „Glialka, Gezarol, macskaszar!” szavakat sugdosta a fülembe és közben dobhártyakarcolóan vihogott.

Értettem a szóból. Lehet, hogy gyávaság, férfiatlanság, de nem hívom ki magam ellen a sorsot és az olvasók haragját; az első, illetve a második rész után íme, itt a Sorge 3.0.

A második részt ott hagytuk abba, amint Sorge (1935 őszén) egy tokiói étterem különtermében rácsodálkozik az Ozaki által elétálalt anyagokra.

A sűrűn telenyomtatott oldalakat (és a ráfirkált megjegyzéseket) ábrázoló fotók azoknak a titkos megbeszéléseknek a szó szerinti leiratát tartalmazták, amelyeket a japán és a német illetékesek folytattak a később Antikomintern-Paktum néven elhíresült megállapodás előkészítése során. A szigorúan sorszámozott, japán és német nyelven készült feljegyzések (nem túl meglepő módon) japán-német precizitással készültek, s bárki beláthatja, hogy ez a kombó – négy évvel a világháború kitörése előtt, de persze ezt akkor még nem lehetett tudni – észveszejtően izgató bírt lenni egy szovjet érdekeket szolgáló hírszerzőnek.

A Paktum a „Megállapodás a Kommunista Internacionálé ellen” alcímet viselte, és az egy évvel későbbi aláírásakor önmagában általánosságokat tartalmazott (mintegy 250 szóból állt, tehát ne tessék itt kötetekre gondolni), de a háttér-megbeszélések jegyzőkönyvei bizony tartogattak olyan csemegéket, mint például a konkrét titkosszolgálati és a katonai együttműködés fő irányai, a két fél hírigénye egymással szemben, a vállalások és a cserébe kért ellentételezések, egymás támogatásának hogyanjai és mikéntjei a nemzetközi porondon, satöbbi.

Nem kell tehát csodálkozni azon, hogy doktor Sorge csak két stampli sakéval tudta lecsillapítani lelkesedését: az általa működtetett hálózat első komoly (megkockáztatjuk: stratégiai jelentőségű) sikere megszületett. A cuccot (pontosabban annak legfontosabb részeit) természetesen azonnal továbbították Moszkvába. Szegény Maxi Klausen egy egész évi túlórakeretét rááldozta a sifrírozásra, majd a közlések továbbítására.


Hogy Sorge elsődleges, japán 
ellenfeléről is ejtsünk pár szót: a harmincas években a Felkelő Nap Országa elképesztő összegeket költött titkosszolgálataira. 1934-ben egészen pontosan ötször (!) annyit, mint Nagy-Britannia. A második világháborút közvetlenül megelőző öt év alatt (1934-1939) a Kempeitai-ra fordított japán költségvetési pénzek 700 (hétszáz!) százalékkal nőttek.


Sorge persze az első, Japánban töltött naptól kezdve tudta, hogy bizonyos szempontból célkeresztben van. Az oké, hogy baráti (kvázi szövetséges) országból jött, de innen is üzenjük annak, aki a gyanakvás és az üldözési mánia szobrát szeretné
valaha felállítani: nem tudjuk, milyen lesz az alkotás, de hogy az azt ábrázoló emberalaknak vágott szeme kell legyen, az tuti. A japánok szemében A Kém biztosan fehér ember, legalább 180 centi magas, harsány, szereti az alkoholt és a nőket, továbbá rövid pipát szív és lehetőleg monoklit visel. Nos, ezen ismérvek közül Sorge jó párnak megfelelt. Ettől függetlenül élte a német újságíró hétköznapjait, barátkozott mindenkivel, aki melltartót hordott vagy nem volt alkohol-allergiája, és lassan-lassan eloszlatta a gyanakvás 70-80 százalékát maga körül. 20-30 százalék persze maradt, de ennyivel ragyogóan együtt lehet élni, akár hírszerzőként is – legalábbis Sorgénak sikerült, szinte napra pontosan nyolc éven keresztül.

Egy másik kis kitérő, de fontos adalék: 1935 elején a tokiói német nagykövetségre új katonai attasé érkezik: Eugen Ott ezredes (itt balra látható a megnyerő arcával). Vele van a jól konzervált negyvenes, természetesen szőke és ábrándosan kék szemű, de meglehetősen magányos és boldogtalan felesége, Helma (akiről csak 1942-es fotót sikerült lopnom; azért a harmincas években, amikor Richard porozgatta, biztosan fiatalosabban nézett ki).

Aki most (az első két posztban olvasott ismeretek birtokában) elmosolyodik és arra gondol, hogy…, nos nekik csak annyit mondunk: igen, Sorge doktor emberfeletti erőfeszítést tett annak érdekében, hogy Frau Ott magányossága és boldogtalansága valamelyest mérséklődjék. Ez a liezon különösen jól jön majd 1938-tól, amikor Ott vezérőrnagyból (!) Őexcellenciája a Német Birodalom teljhatalmú, Japánba akkreditált nagykövete lesz.

Ez az Ott biztos nagyon nagy spíler volt egy csomó területen, de hogy (mint a falu hülyéje) gyanakvás nélkül éveken keresztül barátjaként és bizalmasaként kezelte Sorgét, miközben hősünk (nem tudok szalonképesebb hasonlatot, sajnálom) szanaszét szerette a feleségét… hát ez bizony tény.

De vissza a szakmához.

Otton (és hát ily módon Berlinen, illetve az Abwehren) keresztül Sorge számos olyan hírt le tud ellenőrizni, amelyek innen-onnan a fülébe jutnak. Bizonyos vélekedések szerint hamarabb megtudta, hogy Japán németországi nagykövete nem más lesz, mint Ott országos cimborája, Oshima tábornok, mint a japán generális maga. Állandó meghívottja volt a nagykövetségi estélyeknek, ahol tovább szőhette a hálóját, szervezhetett be embereket és persze iszogathatta a bőségesen mért repikeretből származó finom italokat.

És bizony többször előfordult az is, hogy Ott nagykövet fáradt volt (magyarul: berúgtak Sorgéval, mint két albán szamár, majd az újságíró által szállított gésák és prostik bevégezték, amit be kellett végezniük) és megkérte Richard barátját, hogy a Berlinből érkező, és a „nagykövet által személyesen megfejtendő!” jelzéssel érkező rejtjelezett táviratokat (baráti szívességből) dekódolja már neki. És tudjátok, mekkora szíve volt ennek a Sorgénak: a kérésnek maradéktalanul eleget tett. Ráadásul még Helmára is tartalékolt egy kis energiát.


Felemelt mutatóujjal innen figyelmeztetünk mindenkit: világosan látszik, hogy nehéz meló ez a hírszerzés!

Mi szóltunk.


Legfontosabb munkatársa
és japán forrása továbbra is Ozaki Hozumi marad, akinek mozgatórugója bizony a kommunizmus volt. És most ne tessék röhögni: ez a középosztályból származó, amúgy teljesen épeszű, művelt, több nyelven beszélő, kedves és barátságos japán újságíró annyira hitt a Marx-Engels-Lenin-Sztálin által megtestesített ideológiában, hogy szemrebbenés nélkül mindent megtett annak érdekében, hogy a Szovjetuniót (akár saját hazája ellenében) segítse.

Ozaki nem volt az a passzív, herevakaró típusú komancs: nyüzsgött, szervezkedett, nyomult ezerrel. Forrásai között volt a japán császári család egyik tagja, a kormány külpolitikai tanácsadója (Kinkazu Sajondzsi), a miniszterelnöki hivatal titkára (Tomohiko Ushiba), vagy a hadügyminisztérium sajtófőnöke (Kiyoshi Ishono), na és még egy japán újságíró, Yoshio Kavamura. Persze a források által szállított hírek mindegyike Sorge doktornál kötött ki.

A Ramsay-csoportnak (ugye emlékszünk, hogy ez volt a kódja a Sorge vezette hálózatnak) számos komoly, az ázsiai és az európai hadszíntereket befolyásoló információt sikerült beszerzenie, amelyekről itt és most nincs időnk részletesen beszélni (könyvek születtek ezekről, az érdeklődők lapozgassák csak őket), ezért tényleg csak jelzésértékű mondatok ezekről a sikerekről:

– 1936-ban három héttel hamarabb jelentik Moszkvának, hogy a japánok provokációs célú offenzívát terveznek a már elfoglalt Mandzsúriából a szovjetek által befolyásolt és irányított Mongólia felé. Az erők előzetes átcsoportosításával a szovjetek kirugdossák a Kvantung-hadsereget Mongóliából;

– 1939 elején a fenti forgatókönyv dettó megismétlődik, a japók megint a lábuk közé húzott farokkal kullognak el és nem értik, mi a franc történhetett. Ugyanekkor Sorge figyelmeztetést küld Moszkvának, melyben felhívja a figyelmet, hogy a japánok tífusz- és vérhas-baktériumokkal fertőzték meg a Halhin-Gol folyót. Az idejében meghozott járványügyi intézkedésekkel – óvatos becslések szerint – 200 ezer ember életét sikerül megmenteni.

A Ramsay-csoport legnagyobb fegyverténye azonban az 1941. március 5-i rádiótávirattal kezdődik, amikor Sorge utasítására Maxi Klausen (akit hajnali kettőkor személyesen cibál ki az ágyból) az alábbi szövegű jelentést küldi Moszkvába:


Na és itt kellett volna abbahagynom a hamadik részt, de tekintettel voltam a nyomatékosított olvasói kérésekre, úgyhogy jöjjön tovább, megszakítás nélkül Sorge rövid életrajza…

Ne, kérlek benneteket, ne hálálkodjatok – én csak teszem a dolgom, amit a lelkiismeretem (és a füvem sorsa felett érzett aggodalmam) diktál.


A tokiói német katonai attasétól származó megbízható és Berlinben is ellenőrzött információ szerint a nyugat-európai háború befejezését követően a Reich haladéktalanul megtámadja a Szovjetuniót. A támadás legvalószínűbb időpontja: folyó év június hó második fele.

Április 26-án Sorge már azt is tudja, hogy a harckészültségbe helyezett német erők nagyságrendje 150 hadosztály, majd május 20-án a június 20-át jelöli meg, mint a támadás időpontja (Aki nem tudná: a Harmadik Birodalom 1941. június 22-én indítja meg a Barbarossa hadműveletet és támadja meg a Szovjetuniót).


A jelentések természetesen Sztálin asztalán kötnek ki. Bizonyos visszaemlékezések szerint a busa szemöldökű grúz csak legyint és – közmondásos nyelvi finomkodásával – állítólag szó szerint ezt mondja: „Sorge egy kalap szar, aki Japánban azzal foglalatoskodik, hogy a GRU pénzén üzletelget, bordélyházakat látogat, és alantas rémhírterjesztéssel foglalatoskodik!

A Szovjetunió szerencséjére azért akad még egy-két józan gondolkodású tábornok (akiket egészen véletlenül a Gazda nem lövetett tarkón a nagy tisztogatások során), akik komolyan veszik a figyelmeztetést, és márciustól megerősítik a katonai határkörzeteket, felállítanak egy légideszant-hadtestet, valamint öt új, magas mozgékonyságú páncéltörő tüzérdandárt. 


Említettük, hogy
Sorge legfontosabb forrása Ott nagykövet volt, aki igaz barátjának és echte német hazafinak tartotta a szovjet hírszerzőt. Olyannyira a bizalmába fogadta, hogy snapszos estéken neki panaszolta el, hogy szeretett Helmája már nem fogadja őt a hitvesi ágyban (Sorge ilyenkor szörnyűlködött rendesen és elképedésének adott hangot…), és ugyancsak őt kérte meg, hogy alkalomadtán bizonyos könnyebb erkölcsű japán hölgyek társaságát biztosítsa, amikor Őexcellenciája tesztoszteron-háztartását helyre kellett billenteni. Ilyenkor Sorge még azt is gálánsul felajánlotta, hogy amíg Ott kikapcsolódik, a rejtjelszoba és a nagyköveti páncélszekrény kulcsát magánál tartja, mert az ellenség ugye sosem alszik. És az az idióta hálás szívvel bízta a kulcsokat barátunkra.

A másik hatalmas dobás 1941. szeptemberében volt, amikor az információk egyenesen a császári dolgozószobából, illetve a császári tárgyalóból származtak (Ozaki mesterkedésének köszönhetően). A hír szerint Japán nem tud egyszerre két fronton (Szovjetunió, illetve a csendes-óceáni amerikai támaszpontok irányába) helytállni, ezért hosszas vitát követően megszületett a döntés: a szovjeteket egyelőre békén hagyják, a célpont az USA (és a gyarmataikon keresztül majd Nagy-Britannia, illetve Hollandia) lesz. Amikor ez az infó elér Moszkvába, már hisznek Sorgénak.

Nem kicsit: nagyon.

Olyannyira hisznek, hogy a Sorge-távirat eredményeként Zsukov marsall a Távol-Keletről tucatnyi szovjet hadosztályt tud soron kívül a németek által szorongatott Moszkva alá irányítani (elvégre Richard megmondta, hogy japán támadástól nem kell tartani, és Zsukov személyesen is ismerte őt), ahol végül is – többek között ezen hadosztályok segítségével – sikerül Adolfot megállítani. Moszkva nem esett el, a Reich viszont kapott egy erős gyomrost: a Blitzkrieg, mint kifejezés innen kezdve nem volt egyéb rossz poénnál.


Sokan állítják, hogy Pearl Harbort is előre jelentette, de szerintem (pontosabban: tudomásom szerint) ilyen konkrétan nem tette; azt viszont, hogy a japánok elsődleges célpontjai ’41 telétől kezdve a csendes-óceáni amerikai érdekeltségek, támaszpontok lesznek – igen, ezt megmondta, mégpedig három hónappal az emlékezetes japán támadás előtt.


Sorge dezinformációban is parádésat alakított. Szövetséges újságíróként és a német nagykövet személyes jóbarátjaként bejáratos a tokiói hadügyminisztériumba, s ott egyike lesz a „szovjet-szakértőknek”, sőt, talán a legmegbízhatóbb is – mármint a japók szemében. Nos, barátunk minden alkalmat megragad, hogy
amikor a távol-keleti szovjet erőkről esik szó, a valósnál mindig 15-20 százaléknál többet (nagyobbat, erősebbet, felszereltebbet) mond, majd csippent a szemével és megkéri a japánokat, hogy ez tényleg maradjon köztük, mert (szól a célzás) ő ezt magától Ott nagykövettől, az pedig egyenesen Berlinből tudja a frankóság frankóságát… Ha valaki, akkor ő tényleg tudta, hogy az ilyen elejtett mondatokból beszélgetések születnek, a beszélgetésekből jelentések, a jelentésekből az elemzések, az elemzésekből a döntések.
Ezt a lufi-sorozatot a japánok annyira megkajálják, hogy irattáraikban a mai napig olvashatók olyan elemzések, amelyek Sorgéra, mint többszörösen leellenőrzött és megbízható forrásra hivatkozva az ő (feltupírozott) adataival számolnak. Tényleg bohócot csinált belőlük, na…

Most szándékosan nem soroljuk fel az összes eredményt, a kisebb (taktikai), és a nagyobb (hadműveleti és hadászati) jelentőségű információkat; nem tesszük szóvá, hogy 1940 végére immáron közel negyvenen dolgoztak Sorge irányítása alatt a GRU-nak, és gyakran olyan híreketis továbbítottak Moszkvába, amelyeknek semmi köze nem volt Japánhoz, de ők hamarabb ráfutottak, mint teszem azt a lisszaboni vagy a buenos airesi szovjet rezidentúra.

A legmenőbb szerencsejátékos (és a legprofibb hírszerző) is tudja, hogy minden nyerő szériának vége szakad egyszer. A Ramsay-csoport sem volt kivétel e szabály alól, ráadásul (legalábbis ezt mondják a visszaemlékezők) nagyrészt önhibájukon kívül buktak.

1941. szeptember 28-án a japán rendőrség rutin-rajtaütést tart az egyik tokiói külváros prolinegyedében, ahol a helyi kommunisták szoktak gyülekezni. A számos őrizetbe vett között ott van egy – szinte véletlenül a helyszín közelében lévő – , Yotoku Miyagi nevű szalonkommunista is, akitől Ozaki barátunk néha apróbb morzsákat csipegetett össze (Miyaginak jó kapcsolatai voltak a yokohamai hadikikötőben és egy katonai élelmiszer-beszállítónál). Nos, ez a szerencsétlen annyira bepánikol, hogy kiugrik a második emeleti kihallgatószoba ablakán. Pechjére életben marad, így viszont felkelti a rendőrök figyelmét: mit tudhat ez a nyomorult, aki inkább öngyilkosságot kísérel meg, noha egy kiadós verésen és 30 nap elzáráson kívül másra nem igazán számíthatott?!

Beszáll az ügybe a Kempeitai is, és az igen szakszerű, két teljes héten át napi 20 órában tartó kínzásokkal végül sikerül Miyagit annyira megtörniük, hogy elkottyintja Ozaki nevét, mint felső kapcsolatét. Október 14-én Ozakiért is kimennek a szervek, akin állítólag már szkopolamint is használnak a bikacsök, alvásmegvonás és az elektromosság kreatív kombinációja mellett. Négy napig bírja, majd félájultan kiböki Sorge és Klausen nevét.

Innen a továbbiak megjósolhatók: az egész hálózatot (beleértve Branko Vukelicet, Anna Klausent, Kinkazu Saiondzsit és a többieket) felszámolják és a kiemelt rabok fogvatartására kijelölt Sugamo fegyházba szállítják, amelynek a hírhedt Seiichi Ichijama volt a parancsnoka (itt balra). A fantáziátokra bízom, hogy mi minden következett. Sorge – amikor látja, hogy minden elveszett – beismeri, hogy szovjet állampolgár, minden felelősséget magára vállal, kisebbíteni igyekszik a többiek felelősségét, de részleteket nem mond. Legendájának és fedésének erősségét mi sem jelzi jobban, mint hogy fogvatartásának második hetében maga Eugen Ott, rendkívüli és meghatalmazott nagykövet próbálja tisztázni a tokiói külügyminisztériumban a „végzetes félreértést, aminek barátja, a Harmadik Birodalom és a náci párt hűséges tagja, doktor Richard Sorge német újságíró sajnálatos módon áldozatául esett”.

Sorge bebukása után három héttel lemond a Fumimaro Konoye herceg által vezetett japán kormány (hogy volt-e köze ennek a Ramsay-csoporthoz, nem tudni, de lehet találgatni), s utódja a hadügyminiszter, Hideki Tojo tábornok lesz (itt jobbra), aki ezt megelőzően a Kempeitai-t is vezette.

Hm.

Klausen és Vukelic életfogytot, Anna hét évet kap (Vukelicet 1945-ben meggyilkolják az egyik japán koncentrációs táborban, ahová ’44 decemberében átszállítják). Miyagit és Kavamurát agyonverik a börtönben, Sorgét és Ozakit ’43 őszén első fokon, majd ’44 tavaszán másodfokon is kötél általi halálra ítélik. Maxi Klausen és neje, Anna a háború végén kiszabadulnak és (ahogy a nyolcvanas évek hivatalos szövege szólt) életük végéig élvezik az NDK és a SzU által nyújtani tudott teljes kényelmet és anyagi-erkölcsi megbecsülést.

Ja; gondolom, Anna sorbanállás nélkül vehetett párizsit és mosóport, Maxi pedig soron kívül kapta meg a horgászengedélyét.
Állítólag volt három próbálkozás a japánok részéről, hogy Sorgét kicseréljék pár ezer japán hadifogolyra, de Moszkvából mindhárom megkeresésre ugyanaz a szűkszavú válasz érkezett: „Doktor Richard Sorge nevű állampolgár nem található a szovjet népességnyilvántartó rendszerében.


Természetesen városi legendák születtek, melyek szerint Sorgét végü
l mégiscsak kicserélték, és hazatérhetett Moszkvába, ahonnan haláláig, vagyis egészen 1962-ig koordinálta volna a GRU (esetleg a KGB) távol-keleti akcióit, de ezeket a híreket egyetlen megbízható adat vagy forrás sem erősítette meg.


A japán hatóságok annyira titokban tartották a
csoport tagjainak őrizetbevételét, majd letartóztatását, hogy a tokiói lapok csak 1942. május 17-én (az események után hét hónappal) hozták nyilvánosságra, akkor is igen szűkszavúan. Itt balra a Tokyo Asahi Shimbun aznapi száma látható a hírrel; érdekesség, hogy ennek a lapnak dolgozott a harmincas években Ozaki Hozumi.

1944. november hetedikén, egy keddi napon, helyi idő szerint délelőtt 10 óra 10 perckor a Sugamo fegyház udvarán először Ozumit, majd 10 óra 36 perckor magát Sorgét is kivégzik. Ishii Hanako, Sorge japán élettársa (állítólag az egyetlen nő, akihez érzelmileg is nagyon közel állt) hiába kéri, a holttestet nem adják ki neki, hanem a börtöntemető egyik parcellájában, tömegsírban földelik el. Hanako-szan a háború után viszont elszántan nyomozni kezd és feltalálja a maradványokat, amelyeket (hamvasztást követően) a tokiói Tama temetőben helyez örök nyugalomra.

1964-ben (Hruscsov személyes javaslatára, aki csak egy évvel korábban értesült arról, hogy ilyen nevű hírszerzőjük is volt húsz évvel korábban…) a Szovjetunió utólag elismeri, hogy Sorge nekik dolgozott, sőt, kivégzésének huszadik évfordulóján megkapja a Szovjetunió Hőse kitüntetést. A béketáborban (de nem csak ott) egymás után születnek róla a könyvek, készülnek dokumentum- és játékfilmek

A síremléken ez olvasható:

Richard Sorge 1895-1944

Hős nyugszik itt,
ki életét áldozta a háború elleni harcban,
hogy béke legyen az egész Földön.
Született 1895-ben Bakuban,
1933-ban jött Japánba
1941-ben bebörtönözték
1944. november 7-én kivégezték.

Kapott persze bélyeget a Szovjetunióban és az NDK-ban, Stasi- és GRU-alegységeket neveztek el róla, majd utcát (Kelet-)Berlinben és Moszkvában.

Utólag a szovjet fővárosban is emelnek neki egy emlékművet.

Ennek a fotójával zárjuk háromrészes sorozatunkat Sztálin James Bondjáról, a huszadik század egyik (ha nem a) legnagyobb hírszerzőjéről, három olyan (egymástól már a gyökerekben eltérő) kultúra kiváló ismerőjéről, mint a német, az orosz és a japán, a nőcsábászról, az iszákosról, a meggyőződéses kommunistáról, a társasági emberről és jóbarátról, azaz doktor Richard Sorgéról.Borító_200

Ide kattintva megnézhetitek a szülőhelyén, az azerbajdzsáni fővárosban, Bakuban a tiszteletére emelt emlékművet, amit személyesen is volt alkalmam megtekinteni.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2015. október 13-án a könyvesboltokba kerülő Kémek krémje című kötetben, további izgalmas hírszerző-életrajzokkal és kémszervezet-ismertetőkkel együtt.

13 hozzászólás

 1. Vnbetyr — 2011-09-02 09:04 

Tisztelet , elismerés és köszönet a Mesternek a nagyszerű feldolgozásért!
Ahányszor olvasom, újraolvasom, mindig ad még valami többletet, nem is emlitve az élvezetes stilust!
Bennem lehet a hiba, le a kalappal a doktor úr teljesitménye előtt, de emberileg mégis közelebb áll hozzám és a legnagyobbak között tartom számon Dórát.De lehet, hogy ha csak egy kicsit is, az irigység is beszél belőlem a doktor úr James Bond stilusu életvitele miatt.Nem lehetett könnyű…:)

 2. tib0ru — 2011-09-02 10:56 

Köszönöm!

„Dóra” egy másik hírszerzői iskolát képviselt, noha ugyanazoknak dolgozott, mint Sorge. És Radó Sándor érdemei elismerése mellett azt se feledjük, hogy ő inkább értékelő-elemző munkát végzett, ráadásul főként a semleges Svájcban; soha nem volt klasszikus terepügynök, míg Richard imádott az első vonalban nyüzsögni.

 3. tib0ru — 2011-09-02 11:00 

Á, a komancsok is tudtak ám élni; a külcsín és a belbecs közötti különbség ugye…

Ami pedig Moszkva merev álláspontját illeti: a szovjetek a titkosítást és a csontig elmenő tagadást iparszerűen űzték; akkoriban egyszerűen elképzelni sem tudták, hogy hivatalosan beismerjék: igen, Sorge a GRU ügynöke volt.

Meg aztán nem tudhatjuk, mit kockáztattak volna (hány más hírszerző, együttműködő, informátor, stb. életét), ha frankón elviszik a balhét. Mert így a japánok „csak” 99%-ban lehettek biztosak abban, hogy Sorge doktor Moszkvának dolgozott. Ha beismerik, akkor 100% lett volna, márpedig az az egy százalék néha tényleg életeket jelenthet…

Persze csak találgatok. Találgassatok velem itt, a kommentek között!

 4. stoppos — 2011-09-02 11:33 

Akkoriban kicsit másképp működtek a dolgok. Az emberek nagy részének nem az jutott eszébe a SZU-ról, hogy a nagy gonosz elnyomó birodalom, hanem hogy ott végre nincs elnyomás. Legalábbis a fiatalok körében. A Cambridge-i ötök egy részét is egy szabadgondolkodású meleg figura szervezte be, Arnold Deutsch. A wiki szerint osztrák, cseh, vagy magyar volt. Nincs nálam a könyv, amiben olvastam róla, de ott úgy emlékszem osztráknak volt titulálva. Ő szépen megette a fiatal angolokkal, hogy a SZU mekkora király hely, mennyire szabad mindent – gondolom elvitte őket pár orgiára is – és így ezek a fiatalok szépen lebukásukig dolgoztak a szojeteknek, egy nagyobb ügy érdekében.

Basszus, annyira névhülye vagyok, hogy nem emlékszem ki volt, de a 60-as, 70-es években volt egy angol faszi, aki olyan kő kommunista volt, hogy talán még Sztálin is megijedne tőle. Tagja volt az ottani kommunista pártnak és még a helyi komcsik is furcsán néztek rá, mikor helyeselte a szojetek Csehszlovák akcióját, amit az akkori nyugat európai komancs pártok is elítéltek. Nos erre a barátunkra feligyelt az KGB és beszervezték. Megmondták neki, hogy mostantól konzeratív lapokat járat, estélyeket ad és jelentkezik a helyi katonai kutatóintézetbe munkáért. Az angolok eltolták a háttérellenőrzést/a KGB átverte őket, mert mikor leellenőrizték hogy a zillegális komancspártban van-e ilyen nevű figura, kiderült hogy van, de az egy másik személy. Gondolom nem néztek utána, hogy egy évvel azelőtt még két ilyen nevű volt.
Szóval barátunkat felveszik a szupertitkos laborba (fizikus volt a drága) és onnantól a nyolanas évek talán közepéig szállítja az infókat a szovjeteknek. Amiért viszont nagyon megjegyeztem magamnak a csókát, az az a hihetetlen átváltozás, amint keresztülment. Egy befelé forduló brutálisan szélsőséges kommunistából egy sportkocsit vezető, estélyeket adó nagyvilági mókus lett. Persze még mindig kommunista, de akkor is hihetetlen az emberi psziché.

 5. stoppos — 2011-09-02 11:35 

Egy olyan országban, ahol a vezető a saját fiát nem cseréli el egy tábornokért. Hát nem is tudom. Mit nekik egy bukott ügynök, akinek már semmi haszna a továbbiakban? Persze én is csak találgatok. :)

 6. rdos — 2011-09-02 11:39 

„hogy lehetett meggyőződéses komcsi, főleg ezzel az életvitellel, …”
Hát átkosbeli vezetőink életvitele is „meglehetős” volt. Rémlik nekem valami pizsamás „cinegemadár”, aki olyat talált mondani vagy 20-22 éve; hazája „a Magyar Népköztársaság” érdekében kapott májzsugort a szojvetek által vezetett varsói szerződés egyesített ivászatain :-)

Ja, és úgy könnyű „meggyőződéses komcsinak” lenni, ha alig laksz második hazádban.

Megfordítva, 6. Lenin 1900 és 1917 között ha összesen volt egy évet Oroszországban. 1914-ben Oroszország volt majdnem az, mint ma Kína. Őrült növekedési kilátásokkal, a születési kiváltságok folyamatos visszaszorulásával, polgárosodással, a paraszti föld-magántulajdon kialakulásával (1.vh szakította meg). Csak 3 számpár.

Oroszország lélekszáma 1900: 135,6 millió fő, 1912-ben 171,1 millió fő volt, 1948-ra szóló demográfiai előrejelzés: 343,9 millió fő (Edmond Thery: Oroszország gazdasági átalakulása, Párizs, 1914). Szóval Lenin és bolsevik csapata ezt az iperedő polgárosodást alakította át 70 évig tartó vörösterrorrá és nem kicsit kisebb népességszámra. Miért? Szerintem azért, mert fogalmuk sem volt róla, hogy mit vernek szét.

 7. tib0ru — 2011-09-02 11:50 

Hát igen, lásd Sztálin klasszikus mondását: nem fogok egy főhadnagyot kicserélni egy marsallra!

Aki esetleg nem értené: Jakov Joszifovics Dzsugasvili tüzér főhadnagy (Sztálin legidősebb fia) 1941-ben német fogságba esett. Hitler később felajánlotta, hogy Sztálingrádnál a szovjetek kezébe került Paulus marsallért cserébe elengedi, de a Gazda ekkor mondta (állítólag) az itt fent idézett mondatot.

 8. stoppos — 2011-09-02 12:13 

Igen erre gondoltam. Szegény Jakovnak nem volt szerencsés élete. Apuka le sem szarta, fogságba esett és égül nekiszaladt az elektromos kerítésnek 43-ban. Kova a családdal is úgy bánt, mint mindenki mással az országban. Amikor megpróbált öngyilkosságot elkövetni, apuci egyetlen hozzáfűzni valója az volt, hogy Még lőni sem tud egyenesen.

Tavaly újra elővettem a Sztálin című filmet Robert Duvallal. Sok magyar szinész is van benne.

 9. stoppos — 2011-09-02 20:17 

Nehéz a mai fejjel, mivel sok mindent tudunk. De pont azt próbáltam elmesélni a magam suta módján, hogy akkoriban nagyon sokan – főleg az akkori fiatalok – úgy gondoltak a szovjetunióra, mint az új édenre, nem pedig, mint az új lágerre. Egy új édenért pedig megéri kémkedni.

 10. matifou — 2011-09-02 22:01 

Lehet hogy realista volt. Nem jóra és rosszra osztotta fel a világot, hanem rosszra és kevésbé rosszra. Ez utóbbi lehetett számára a kommunizmus. Végül is azt ő alulról nem látta. Lehet hogy tudott szörnyű dolgokról ( mondjuk az ukrajnai éhínségről ), de azt gondolhatta hogy az gyermekbetegség. Az én generációm látta működés közben a „kommunizmust” is és a kapitalizmust is. A többség gondolom azt gondolja hogy most jobb. Ezt abból vezettem le hogy én is úgy gondolom. De nem jó. Nem mennék oda egy csoport hajléktalanhoz sem az akármilyen téren, hogy bebizonyítsam nekik: jó világban élünk.
Nem jó, csak nincs más. Sorgénak még volt egy másik lehetősége.

 11. Vnbetyr — 2011-09-05 11:40 

Neki aztán nem!Tarkólövéssel jutalmazta volna a Lubjanka pincéjében!
A doktor úr kőkemény realista, nem meggyőződéses idealista volt.
Egyébként sem a Kommunista Kiáltvány, sem a kommunista pártok szervezeti szabályzatai nem irják sehol, hogy „Ne paráználkodj!”:)

 12. outatime — 2013-03-27 04:08 

amulok es bamulok … mindig tudtam hogy csak a luzerek jarnak a harcterre, az igazi katonak a csatakat nok es pia mellol dontik el :)

az iras kivalo, de ezt mar megszokhattuk :)

 13. cseko46 — 2014-06-07 20:19 

Sorge és társai alandóan a mozgó bemérő álomások keresz csóváiban dolgozot. Abban az időben igazi isten csapásának számitottak e kocsik a rádiósok számára.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.