Az évszázados (és közhelyszerű) magyar-lengyel barátságot figyelembe véve most – fejet lehajtva és szégyenkezően pislogva – csak annyit mondhatok: igen, elismerem, hogy a lengyel különlegesekre igazságtalanul kellett ennyit várnotok.

A bűnbánat percein túllépve lássuk tehát, hogy a céklalevesen, a Szolidaritáson és Őszentségén, a boldogult emlékezetű II. János Pálon kívül mivel, illetve kikkel büszkélkedhetnek még a kollégák a Visztula partján.

Mai posztunk a lengyel ejtőernyősökről szól, illetve a pár évvel ezelőtt létrehozott Dowództwo Wojsk Specjalnych-ról, ami (a jelentős mássalhangzó-torlódás ellenére) tényleg jelent valamit. Méghozzá azt, hogy Különleges Erők Parancsnoksága. Vagy valami hasonlót. És előre szólok, hogy a lengyel szavak helyesírására vonatkozó majdani tanácsok ellenére NEM fogok utólag javítani, mert annyi időm sajnos nincs, na meg a furcsa ékezetes betűk is fogyóban vannak. Köszönöm a megértést.

A lengyelek soha nem szerettek azzal büszkélkedni, hogy zaklatott történelmük során az oroszok bármilyen területen példaként szolgáltak volna számukra (a krumpliból készült vodka ötletének prioritása azóta is vita tárgya a két nemzet akadémikusai között). Egyetlen kivétel mégis van, mégpedig a ejtőernyős csapatoké. 1936 nyarán ugyanis a varsói vezérkar a Vörös Hadsereg egy évvel korábbi, gigantikus hadgyakorlatának tapasztalataiból kiindulva (amikor több ezer szovjet ernyős ugrott egyszerre, a meghívott nemzetközi megfigyelők ámuló szemei előtt) dönt ugyanis arról, hogy az Ostrov-Mazoviecka melletti gyalogsági kiképzőközpont infrastruktúráját kiegészíti egy 25 méteres toronnyal. A leendő ernyősöket itt is önkéntes alapon válogatják, majd – miután a kicsit kezdetleges, lövész-központú kiképzés végére érnek – szeptember végén sor kerül az első, hőlégballonból történő ugrásokra is a Varsó melletti Jabłonna repterén. Aki egyetlen lábát sem törte el, bekerül abba a válogatott csapatba, amelynek tagjai (instruktori feladatokat kapva) a majdani lengyel ejtőernyős alakulat további bővítését végzik.

1937 tavaszán már hatvanan vannak, és a soros hadműveleti gyakorlaton több ugrást is végrehajtanak, ezúttal már repülőgépekből. A tábornokokat annyira felizgatja az új, korszerű fegyvernem gondolata (na meg a keletről, illetve nyugatról jövő, távolról sem megnyugtató hírek), hogy ’38-ban megalakul az első reguláris, kifejezetten ejtőernyős század, majd 1939 májusában Bydgoszcz-ban ünnepélyesen felavatják a lengyel hadtörténelem első katonai ejtőernyős ki- és továbbképző központját.

A helyi kocsmárosok és az altesti munkásnők túl sokáig nem örülhettek a megugró forgalomnak, mert alig három hónap múlva egy kefebajszú tartalékos osztrák tizedes úgy dönt, hogy Lengyelországnak semmi keresnivalója az európai térképeken. A bydgoszczi iskolát csak az első évfolyam tudja elvégezni, a másodiknak már nemhogy kiképzőközpontja, de hadserege, sőt, gyakorlatilag hazája sem volt.

A lengyelekről tudjuk, hogy igen nagy a társadalmi és földrajzi mobilitásuk (gondoljunk napjaink több százezernyi vendégmunkására, aka. lengyel vízvezetékszerelő Londonban szindróma), s ez különösen igaz volt a negyvenes években. Nem meglepő tehát, hogy aki fegyvert bírt fogni és úgy érezte: tud és akar is tenni valamit a Harmadik Birodalom ellen, az fogta magát és – ilyen-olyan utakon, eszközökkel és módszerekkel – átcuccolt Nagy-Britanniába. A lengyel katonai koncentráció 1941 végére elért egy olyan töménységet, hogy Skóciában – a soknemzetiségű 10th Commando ezreden belül – létrehozzák az 1. Samodzielna Kompania Commando-t, vagyis az Első Önálló Kommandó-Századot, bizonyos Smrokowski kapitány vezetése alatt. A srácok keményen állták a sarat, például később, a Monte Cassino-i harcok során, ahol az állomány hatvan százaléka halt hősi halált.

Kicsit később odahaza megalakul a Batalion Dywersyny „Parasol”, vagyis a „Napernyő” Diverzáns Zászlóalj, amelyet – természetesen – főként egykori ejtőernyősökből és cserkészekből toboroztak, s amelynek az volt a feladata, hogy Varsóban és ennek környékén folyamatosan zaklassák a németeket. Nem volt az a kifejezetten nyugdíjas állás; az alakulat nem egészen két év alatt teljesen felmorzsolódik.

A szovjetek (miután részükről elfoglalták fél Lengyelországot és lepaktáltak a nácikkal) egy ideig tétlenül nézték az eseményeket, majd miután Adolf 166 hadosztálya és közel 4,5 millió katonája átlépi a szovjet határokat, a fejükhöz kapnak. Mindenféle intézkedés mellett ők is létrehoznak egy lengyelekből álló különleges zászlóaljat, a Polski Samodzielny Batalion Specjalny-t, melynek tagjait ejtőernyős kiképzésben (is) részesítik, a kötelező marxizmus-leninizmus mellett. Ők is a németeket cseszegették, ráadásul ezeket a nyomorultakat a hazai lakosság sem tudta maradéktalanul a szívébe zárni, mert szovjet egyenruhát viseltek a szerencsétlenek.

1944-ben a britanniai lengyel légimozgékonyságú csapatokat betagolják a First Allied Airborne Army-ba, de a normandiai partraszállásnál – legnagyobb sajnálatukra – nem kapnak szerepet; meg kell várniuk a Market Garden hadműveletet, hogy ismét a németek torkának ugorjanak. Itt, Driel és Arnhem környékén, a Waal és a Meuse hídjainál az akkorra már dandár-nagyságúra hízott lengyel magasabbegység (1. Samodzielna Brygada Spadochronowa, vagyis 1. Önálló Ejtőernyős Dandár) komoly veszteségeket szenved: a három megerősített zászlóaljból álló, mintegy 1600 fős dandár (forrástól függően) harcoló létszámának 30-50%-át elveszti. És gyorsan tegyük hozzá: parancsnoka, Sosabowski ddtbk. (itt jobbra fent, az ominózus filmben Gene Hackman alakítja) a kezdetektől fogva aggályosnak, katonai szempontból kvázi megvalósíthatatlannak tartotta az egész Market Gardent – és neki lett igaza, láthattuk a moziban is.

A második világháború után a maradék lengyel ejtőernyősöket – mintegy történelmi igazságszolgáltatásként – Németországban állomásoztatják, majd a csonka dandárt 1947-ben feloszlatják. Mivel akkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy a komancsok rátették kezüket a hazájukra, talán nem meglepő, hogy az elmúlt öt-hat évben a brit demokrácia (és Őfelsége hadserege, valamint titkosszolgálata) emlőiből táplálkozó lengyel katonák 80-85 százaléka nem kért a hazatelepülés kiszámíthatatlan következményeiből; sokuk visszatér az Egyesült Királyságba, de mennek közülük az USA-ba, Kanadába és Ausztráliába is. Szinte mindegy volt, csak az angol legyen a hivatalos nyelv.

Az ötvenes-hatvanas években a lengyelek különleges regionális egységeket hoztak létre, amelyekről gyakorlatilag tilos volt beszélni. Ilyen volt az 56. Pomerániai Különleges Század, a 49. Varsói Különleges Század, vagy a 62. Sziléziai Különleges Század.

1958-ban megalakítják a 6. Légimozgékonyságú Rohamhadosztályt, amelynek négyezer embere Krakkó környékén igyekezett megfelelni annak a feladatnak, hogy éles háború esetén a szovjet bajtársakkal együtt megindulnak Németország (akarom mondani az NSZK) ellen. Ennek a filmnek a forgatása – hála istennek – az ismert körülmények miatt elmaradt.

1968 augusztusában, az internacionalista testvéri segítség óráiban az itteni ejtőernyősök feladata volt a pardubicei katonai repülőtér elfoglalása, amit csont nélkül abszolváltak is. Persze a háttérben azért szúrós szemű (és csőre töltött Makarovú) szovjet komisszárok felügyelték a műveletet, nehogy a két náció katonái (a hazai csehek és a vendégjátékos lengyelek), valami hirtelen, buta és kósza ötlettől vezérelve elkezdjenek fraternizálni. Ez a veszély persze minimális volt, hiszen lengyel testvéreink ebben is nagyon hasonlítanak hozzánk: évszázadok óta minden közvetlen szomszédjukat útálják, mint a szart és viszont.

A hetvenes évek legelején a lengyel katonai hírszerzés is létrehozza a saját különlegeseit, akik a 4101-es Különleges Zászlóaljba tömörültek. Rossz nyelvek szerint később néha a polgári hírszerzés, illetve a belső elhárítás is hozzájuk fordult, ha kínos-kényes meló volt kilátásban: teszem azt egy-két katolikus papot vagy szakszervezeti vezetőt kellett – a szép szavakon messze túlmutató módon – jobb belátásra bírni, vagy esetleg egy teljesen elszemtelenedett nyugati hírszerzőt kellett rádöbbenteni arra, hogy vegyen már vissza az arcából.

A rendszerváltozást követően a lengyelek (is) rágyúrnak a nyugati kapcsolatokra és amiben lehet, német vagy USA-modellt követnek. Ily módon 1990. július nyolcadikán kihirdetik annak a belügyi egységnek a megalakulását, amelyet ejtőernyősökből és harci búvárokból válogattak össze, s amely a GROM (Grupa Reagowania Operacyjno Manewrowego-Mobilnego, azaz Mobil Manőverezhetőségű Műveleti Reagáló Csoport) nevet viseli, de a grom állítólag villámcsapást is jelent lengyelül (emlékszünk még a Folgore-ra?). Na, a gromosokat a Delta Force és a GSG-9 képzi ki (ők is hamarosan jönnek itt, a Tiborublogon!), néminemű SAS-tanácsadók közreműködésével. A GROM a mai napig kifejezetten antiterrorista feladatokat lát el, és számos külföldi bevetésen bizonyította profizmusát (többek között ők hoztak ki Irakból 1991-ben jó pár beragadt amerikai hírszerzőt, akik nem hallgattak elég gyakran híreket és csak akkor kapcsoltak, hogy nagy gáz van, amikor megdöbbenve tapasztalták, hogy állig felfegyverzett, európainak tűnő, és valami elképesztő szláv akcentussal angolul beszélő emberek mondják be a kevesek által ismert, rettenetesen titkos azonosítási jelszót, tuszkolják fel őket egy terepjáróra és menekítik ki Bagdadból). 1999-ig belügyi csapatnak számítottak, de a hadsereg ez év őszén átvette őket és azóta katonai egyenruhájuk van. Ott voltak Haitin, Irakban, ott vannak Afganisztánban és Koszovóban. Itt fent látható, amint 1996-ban átveszik a harci zászlót az akkori elnöktől, Aleksander Kwaśniewskitől.

A második különleges lengyel katonai egység, amely szintén az ejtőernyősök vázára épült, az a Lubliniecben állomásozó 1. Pułk Specjalny Komandosów (Első Különleges Kommandó-Ezred, a továbbiakban PSK), akik a GROM kiváltságának számító antiterror-fellépésen kívül mindenben utaznak: VIP-védelem, szabotázs-akciók, konvoj-kísérés különlegesen veszélyes területeken, útvonal- és objektum-biztosítás, CSAR-műveletek (Combat Search and Rescue, vagyis amikor – teszem azt – ellenséges terület felett lelőtt repülőgép személyzetét kell kimenekíteni), mélységi harcászati és/vagy hadműveleti felderítés, túszmentés, földön, vízen, víz alatt és levegőben végrehajtott rajtaütések, satöbbi.

Itt jobbra Włodzimierz Potasiński hadosztálytábornok, a lengyel különlegesek eddigi legkarizmatikusabb főfőgóréja. Jó arc volt, így elsőre inkább egy tejesgazdára vagy kiugrott plébánosra hasonlít; szívesen meginnék vele egy-két italt. Erre azonban a másfél évvel ezelőtti szmolenszki események miatt sajnos nincs semmiféle lehetőség… Nyugodj békében, tábornok úr! Az aktuális főnököt Piotr Patalongnak hívják (itt balra), dandártábornok, és a GROM-tól avanzsált jelenlegi pozíciójába.

A PSK kiválasztási módszerei hasonlítanak a testvér-szervezetekéhez: a hadsereg legtökösebb egységeitől jelentkezők egy hétnapos tréningen adnak számot ismereteikről és képességeikről. Minden reggel egy 15 kilométeres futással kezdenek, majd céllövészet, elsősegélynyújtás, közelharc, szituációs szerepjátékok következnek, gyakorlatilag napi 18 órán át. A hetedik napon pszichológiai vizsgálatra és személyes elbeszélgetésre kerül sor, amelyen az ezred minden hájjal megkent pszichológusai és a jelöltek leendő parancsnokai igyekeznek rávilágítani a potenciális új kolléga legrejtettebb titkaira, félelmeire, fóbiáira és önismeret-hiányosságaira. És a tapasztalat az, hogy mindezekből olyanoknak is van bőven, akik úgy érzik, ők Superman, a Terminátor és Hellboy genetikai kereszteződéséből jöttek létre.

Aki átmegy a rostán (20-30 százalék) máris aláírhat egy (megújítható) hároméves szerződést a PSK-val. Az első három év egy 18 hónapos, három, egyenként féléves szakaszra osztható „munkahelyi képzéssel” indul. Az első hat hónap az alap-kommandós ismeretek elsajátításáé: ejtőernyős ugrások, tengeri és édesvízi merülési gyakorlatok, katonai felderítés, különleges fegyverek megismerése és használata (íj, harci fejsze, kések, számszeríj, lőfegyverek, stb.), nyelvtanulás (angol, arab (!), francia, német), robbanóanyagok, tájékozódás, túlélés sivatagi / sarki / magashegyi / nagyvárosi körülmények között.

A második hat hónap a kombinált képzésé: az újoncok (veteránokkal vagy egymással, esetleg egyénenként) olyan feladatokat kapnak, amelyek a majdani harci körülményeket modellezik: bejutni egy katonai objektumba és matricát ragasztani a törzsfőnök tartalék egyenruhájának vállapjára; ellopni kölcsönvenni a honvédelmi államtitkár kabinetfőnökének töltőtollát; bejutni a varsói Vízművek diszpécserközpontjába és az ügyeletes irodájának ablakára ráírni, hogy „Itt járt Stanisław Kilroy lengyel hazafi!” és így tovább. Nagyon sok laktanyaparancsnoknak és stratégiai üzem vezérigazgatójának rontották már el a karácsonyát ezek a fiúk…

A harmadik félév a szakterület-választásé, illetve a szakosodás elmélyítéséé: az átlagos kommandósból (van ilyen egyáltalán?) itt lesz mesterlövész, robbantási szakértő, harci búvár, híradós, túsztárgyaló, profi katonai sofőr, testőr, felderítő, nyomkereső, és a minden lengyelek istene tudja csak, hogy mi még…

A másfél évet követően következik a valódi Élet: jöhetnek az éles, egyenes felelősségű műveletek, feladatok, akciók, belföldön és külfödön egyaránt. A PSK-t még a rendőrség és a hatósági jogosítványokkal, valamint önálló nyomozati jogkörrel rendelkező (!) lengyel belbiztonsági szolgálat, az ABW is igénybe szokta venni.

A PSK belső szervezeti felépítése a következőképpen néz ki:

– a törzs, amelyben öt szakosodott részleg van: adminisztráció, felderítés és hírszerzés, műveleti együttműködés, CIMIC és távközlés/híradó;

– három harci század, mindegyikben 12, egyenként hatfős raj; egy-egy raj a következőkből áll: péká, helyettes, rádiós, szanitéc, fegyverzeti szaktiszt, közelharc-specialista;

– egy támogató zászlóalj, hét századdal; a századok szakosodása a következő: műszaki karbantartás, elsősegély, hírközlés/rádió, parancsnoki támogatás, általános támogatás, alapkiképzés, biztonsági/védelem/rendészet;

– logisztikai század.

Itt persze a „század” szó nem a megszokott, 120-180 fős lövész-századot jelenti, ez mindenkinek világos. Ha röpke fejszámolást végzünk, akkor láthatjuk, hogy a PSK nagyjából 280-320 harcoló tagból és ugyanennyi háttéremberből áll – de hangsúlyoznám, hogy az alap-kiképzést mindenki elvégzi, a szanitécektől kezdve a fegyvermestereken át Danutáig, a nagymellű és a rúzzsal meg az alapozóval igen bőkezűen bánó sajtós szakaszvezető kislányig.

Hogy ő milyen áron kapta meg az oklevelet, most ne firtassuk; mindenesetre a vizsga után három hétig térdvédővel járt dolgozni, mint a jégkorongozók.

A harmadik lengyel speciális egységet éppen csak megemlítjük: ők a haditengerészet „Formoza” különleges harci búvár-egysége, a Morska Jednostka Działań Specjalnych.

A GROM, a PSK és a Formoza az amerikai mintára 2007 januárjában létrehozott Különleges Erők Parancsnoksága (Dowództwo Wojsk Specjalnych – nem győzöm leírni, olyan izgalmas ez a betűkombináció!) alá tartozik és úgy tűnik, a Nagy Szövetséges komolyan számol velük. Amúgy a lengyelek voltak az első külföldi nemzet, amelynek fegyveres alakulata (jelesül a GROM egyik szakasza) 1994-ben megkapta az amerikai Commendation Medal-t (itt balra az összefegyvernemi kategóriája), a harci körülmények közepette tanúsított különleges bátorságért és helytállásért járó kitüntetést. Eszerint valamit csak csináltak ezek a srácok akkor ott, a messzi Haitin…