Antoine-Henri de Jomini a napóleoni hadtudomány egyik legnagyobb elméleti művelője volt, de mivel (nagy vetélytársával, Clausewitz-cel ellentétben) kilencven életéve alatt nem bírt kisajtolni magából egyetlen frappáns, jól megjegyezhető, bulvárjellegű mondatot sem („A háború a politika folytatása más, erőszakos eszközökkel”), a szűk értelemben vett szakmán kívül nem sokan hallottak róla.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A múltkor a Tiborublog pár törzsolvasójával folytatott sörözéses beszélgetés során az érintettek meggyőző többséggel döntöttek úgy, hogy blogunk „Kémek és hírszerzők” sorozatának legújabb posztjában arról az emberről szeretnének megtudni valamicskét, aki (többek között) létrehozta a világ talán leghíresebb és legnagyobb múltú magándetektív-irodáját. Mivel létezésünk egyik alaptétele a demokrácia, íme Allan Pinkerton élete és munkássága.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Eddigi fennállása óta a Tiborublog házigazdája többször igyekezett azt bizonyítani, hogy véleménye szerint a vegytiszta katonai vagy titkosszolgálati erények előtti főhajtás gyakorlatilag független a posztokban megörökített korszaktól, egyenruhától és a feldolgozott személy (vagy alakulat) mögött álló ideológiától. Egy jó katona (vagy kém) akkor is jó katona (vagy kém), ha német, izraeli, amerikai vagy orosz zászló alatt teszi a dolgát, aki pedig ezt kétségbevonja, az vagy nem ért a területhez, vagy elvakultan gondolkozik.
És így lesz téma ezeken az oldalakon a már tárgyalt Eli Kohen mellett mai főszereplőnk, akinek pályafutása ismét csak alkalmas arra, hogy kisebb hullámokat verjen.
Tekintsük tehát át közösen Otto Skorzeny rövid életrajzát.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Igaz ugyan, hogy blogunk főként hadtörténelemmel és rendvédelem-históriával foglalkozik, de ha rugalmasságunkat hegedülni kéne, arra csak maga Paganini mester lenne képes: tűzvédelmi vonatkozású posztunk apropója, hogy ma van Flórián napja, márpedig nevezett egyike a katonaszentek gyűjtőnéven ismertséget szerzett kis csapat válogatott tagjainak.
Arról sem feledkeztünk ám meg, hogy évtizedeken keresztül a tűzoltók is a boldogult emlékezetű Belügyminisztérium alá tartoztak, s a többi fegyveres testület tagjai részéről a mai napig megilleti őket a tegezés és a „kolléga” megszólítás. Az ő védőszentjükről, Tűzoltó Szent Flóriánról emlékezünk meg ebben a posztban, különös tekintettel arra, hogy mostanában orbitálisakat rúgtak beléjük a politikusok; és ha a hírek igazak, a fekete leves még hátravan…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az első részben megismerkedtünk azzal az – egyhangúnak korántsem mondható – életpályával, melynek lokális végpontján, 1962 januárjában ott áll hősünk, Kamal Amin Saabet, Argentínából hazatelepült szír üzletember bőrében és fürkésző tekintetét Damaszkuszra veti.
Innen folytatjuk tehát Elijahu Kohen történetét – s hogy lesz-e harmadik rész, az csak a poszt írása közben fog eldőlni… bizony-bizony…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Kémekről és hírszerzőkről szóló minisorozatunk nem lehet teljes a zsidó állam egyik legsikeresebb gumitalpújáról szóló poszt nélkül. Ez a pali a hatvanas évek első felében olyan dolgokat vitt véghez a Közel-Keleten, amelyeket Torontótól Párizson keresztül Moszkváig azóta is tanítanak a spionhistóriai kurzusokon, és biztosak vagyunk abban, hogy a legenda kialakítása, a beépülés és a közvetett befolyásolás speckolok végén sorra kerülő számonkérésekkor minimum két kérdés kapcsolódik hozzá.
Lássuk tehát Elijahu Kohen (vagy Cohen) történetét.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ha fővesztés terhe alatt híres svájci személyiséget kellene megneveznünk, bizony gondban lennének. A lila tehén ugye nem ember, a nevét amúgy sem tudjuk. A Svájci Gárdával ugyanez a helyzet (mármint hogy nem tudjuk a nevüket).
Talán Dürrenmatt? Á, őt hagyjuk; nem az a tipikus celebritás. Kálvin? Ő meg bevándorló volt, nem echte svájci.
Addig is maradjunk a jól bevált Tell Vilmosnál, elvégre hadtörténeti blog lennénk, vagy mi a szösz.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Blogunk eddig – meglehetősen szégyenletes módon – hanyagolta Ázsiát, pedig a távoli földrész a múltban legalább olyan jelentős szerepet játszott a hadtudományban, mint jelenleg az alsónadrágkereskedelemben és a mérgező festékkel bevont gyermekjáték-iparban.
Úgy gondoltam tehát, itt az ideje, hogy Clausewitz mellett egy kínai kolléga is helyet kapjon elméleti oszlopcsarnokunkban. Szun Ce pályafutását és munkásságát egy poszt keretein belül röviden bemutatni – nos, egyidejűleg nagyon egyszerű és ugyanakkor lehetetlenül nehéz feladat.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Egy kis önkritikát kell gyakorolnom.
Az utóbbi időben meglehetősen elhanyagoltam ugyanis a harcászat és a hadászat teoretikusait és krónikásait, márpedig a gyakorlat a megfelelő, elméleti hátország nélkül olyan, mint a fröccs buborék, vagy a szeretkezés előjáték nélkül: a végső cél elérésére alkalmas ugyan, de – legalábbis ínyencek számára – csökkentett élvezeti értékkel bír.
Mai posztunkban egyik kortárs kedvencünket, John Keegant mutatjuk be nektek, egyúttal elnézést kérünk mindazoktól, akik készségszinten fújják életrajzát és olyan alaposan ismerik munkásságát, mint Michelle Wild a férfiak anatómiáját; ők addig eltávot kapnak.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Nőnap van, ráadásul nemzetközi. Az íróasztalom fölé görnyedve hosszú órákat töltöttem annak kifundálásával, hogyan is emlékezhetnénk meg méltóképpen erről a jeles alkalomról, mígnem eszembe jutott egy régebbi témaszavazás, ahol szegény Delila a negyedik helyet érte el, alig 12 vokssal.
Sebaj – gondoltam –, akkor itt a ragyogó alkalom, hogy bebizonyítsuk: hősnőnk igazságtalan bánásmód áldozata lett két hónappal ezelőtt. Olvassátok tehát annak a nőnek a történetét, aki ősi prototípusa a mindenkori kémnők femme fatale alfajának. Hölgyeim és uraim, a legelső Végzet Asszonyának kémtörténete következik!
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A XIX. század nagy „burzsoá katonai teoretikusa” (Ölvedi Ignác szíves közlése és jelzős szerkezete) 1780. június 1-jén született egészen kicsi gyermekként a poroszországi Burgban, a későbbi NDK területén, Magdeburgtól 25 km-re észak-északkeletre. Édesapja obsitos katonaként a helyi érdekű APEH-nél dolgozott, mint adóbeszedő – innen is látható, hogy a család nem örvendhetett valami nagy népszerűségnek, jellemformáló erőként azonban nem elhanyagolható ez az adalék sem.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Valamikor az időszámításunk szerinti harmadik század hetvenes éveiben (amikor – bármennyire is fáj ez török barátainknak – fél Kis-Ázsiában görögül beszéltek) élt a Római Birodalom Kappadókia nevű tartományában egy keresztény család (biztos több is élt, máskülönben nagyon unatkoztak volna a vasárnapi mise alatt, de mai posztunkban csak az egyikkel foglalkozunk).
A közismert, és egészen a történelem előtti időkig visszavezethető mondás szerint egy igazi férfinél mindig van kés és tűzkő. Az ipari forradalom valamit finomított a dolgon, s mára a szükséges eszközök zsebkéssé, illetve öngyújtóvá lényegültek át (már ha az ugyancsak szükséges, de sajnos sokkal ritkább platina hitelkártyát nem számítjuk harmadik kötelező elemnek; és akkor hol van az óvszer, amit egyik barátunk – más témában, ámde roppant helyesen – fontosnak tartott megemlíteni?).
Férfiemberek lévén, militarista blogunkban – a svájci bicska után – most górcső alá vesszük az összetéveszthetetlen hangú dupla kattintást, az öngyújtók Volkswagenét, az emblematikus Zippót.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
