Szun Ce óta tudjuk, hogy egy-egy sikeres csata, hadjárat vagy akár háború hátterében az esetek többségében ott lapulnak az eredményes kémek (vagy ha sikertelen volt, akkor a másik oldalon). Azt, hogy Napóleon elsősorban hadserege, a híres Grande Armée segítségével taposta végig Európát és érte el azóta is riszpektet érdemlő katonai és politikai sikereit, mindenki tudja. Azt azonban, hogy nála (illetve neki) szolgált a 19. század elejének egyik legtökösebb hírszerzője, jóformán csak a frankofilek (és a kémiskolák oktatói) tartják számon.
Mai posztunk a geopolitikailag meglehetősen elfogult, és a német-orosz-angolszász háromszögön belül mozgó hírszerzéstörténeti kultúránk egyik fehér foltját szeretné beszínezni a korzikai mesterkémjének, Karl Ludwig Schulmeisternek a bemutatásával.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
1917. október 15-e, egy hétfői nap hajnala. A Párizs melletti Vincennes-i erőd udvarán felsorakozik egy 12 fős, zuávokból összeállított kivégzőosztag. Tőlük 10 méterre, velük szemben egy roppant elegáns, sötét színű ruhába öltözött 41 éves nő áll, fekete kalapban és kesztyűben, finoman kisminkelve. Egy tiszt lép oda, kezében a kendő. „Szükséges ez, hadnagy úr?” kérdezi búgó hangon, kicsit idegenes kiejtéssel, miközben mélyen a tiszt szemébe néz. A fiatal hadnagy elvörösödik és dadogva válaszol: „Ha a Madame nem óhajtja, nem, semmi jelentősége…” – majd biccentéssel elköszön, hátralép és vezényelni kezd. 
A múltkor a Tiborublog pár törzsolvasójával folytatott sörözéses beszélgetés során az érintettek meggyőző többséggel döntöttek úgy, hogy blogunk „Kémek és hírszerzők” sorozatának legújabb posztjában arról az emberről szeretnének megtudni valamicskét, aki (többek között) létrehozta a világ talán leghíresebb és legnagyobb múltú magándetektív-irodáját. Mivel létezésünk egyik alaptétele a demokrácia, íme Allan Pinkerton élete és munkássága.
Kémekről és hírszerzőkről szóló minisorozatunk nem lehet teljes a zsidó állam egyik legsikeresebb gumitalpújáról szóló poszt nélkül. Ez a pali a hatvanas évek első felében olyan dolgokat vitt véghez a Közel-Keleten, amelyeket Torontótól Párizson keresztül Moszkváig azóta is tanítanak a spionhistóriai kurzusokon, és biztosak vagyunk abban, hogy a legenda kialakítása, a beépülés és a közvetett befolyásolás speckolok végén sorra kerülő számonkérésekkor minimum két kérdés kapcsolódik hozzá.
A Tiborublog házigazdája (hasonlóan olvasóink döntő többségéhez) elkötelezett környezetvédő: nem dobálja szanaszét a sörösdobozokat, nem gyújt tábortüzet benzinkutak közvetlen szomszédságában és elviszi az üres lőszerhüvelyeket a színesfém-kereskedőkhöz. 
Nőnap van, ráadásul nemzetközi. Az íróasztalom fölé görnyedve hosszú órákat töltöttem annak kifundálásával, hogyan is emlékezhetnénk meg méltóképpen erről a jeles alkalomról, mígnem eszembe jutott egy régebbi témaszavazás, ahol szegény Delila a negyedik helyet érte el, alig 12 vokssal.
Te mekkora összeget lennél hajlandó feltenni egy fogadáskor arra a forgatókönyvre, hogy a világ (egyik) szuperhatalmának legbefolyásosabb és anyagiakkal bőven eleresztett titkosszolgálata évtizedeken keresztül megpróbál eltenni láb alól egy külföldi politikust, de kísérletei rendre kudarcba fulladnak?
A BlogRepublik (és ezen belül a Tiborublog) olvasói természetesen üdítő kivételek, de rajtuk kívül mindenki más nyitott már ki olyan levelet, amelynek nem ő volt a címzettje, olvasott el olyan emailt, amelyet nem neki írtak. 
Eljött tehát a nap, amikor 
Az 
Az elmúlt napok fajsúlyos posztjai után következzék egy kicsit könnyedebb (mondhatni pikánsabb) téma: (fél)meztelen, készséges nők, márkás italok, vöröses fény, süppedős szőnyegek, diszkrét zene, nyikorgásmentes ágyak. 
