A bűnözők között fel-felbukkannak olyan egyedek, akik foglyul ejtik embertársaikat, és szabadonbocsátásukat követelés teljesítésétől teszik függővé; alapesetben ők az emberrablók. Ez a követelés gyakorta jelentős mennyiségű készpénz, továbbá szabad elvonulás. Olykor abszolút teljesíthetetlent is szoktak követelni: például hogy mondjon le a pápa, esetleg hogy legyen szabadság, egyenlőség és testvériség, vagy hogy Denzel Washington beteg kisfia azonnal kapjon új szívet.
Azokat az embereket, akiket az emberrablók fogva tartanak, túszoknak nevezzük, azokat pedig, akiknek az a feladatuk, hogy a túszokat (lehetőleg élve) kiszabadítsák: túszszabadítóknak, esetleg túszmentőknek (lásd még hatás-ellenhatás, úgy is mint dinamika harmadik alaptörvénye – csak hogy a reálértelmiség is kapjon egy csontot).
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Egy értelmes ember az esetek többségében megérzi, meddig feszítheti a különféle húrokat. Van, amikor a józan ítélőképesség, az emberi fajban évtízezredek alatt kifejlődött túlélési ösztön, az ominózus hatodik (hetedik, nyolcadik?) érzék egyszer csak megszólaltatja a vészcsengőt és ráüvölt a gazdatestre: hé, nem gondolod, hogy eddig és ne tovább?!
Érzem ám, hogy 
Kivel is folytathatnánk a kémekről és hírszerzőkről szóló sorozatunkat, mint azzal a férfival, akinek életrajzát olvasva az ember többször visszalapoz és megnézi a könyv borítóját, ismételten megbizonyosodván arról, hogy nem, nem a legújabb Tom Clancy, Frederick Forsyth, Ken Follett vagy John le Carré alkotás van a kezében.
A hadtörténelemmel foglalkozók tudják, hogy a svédek nagy királya, Gusztáv Adolf egyike volt a legtökösebb kora újkori király-hadvezéreknek. Ahogyan az közismert, Észak Oroszlánja – számos erénye mellett – arról is híres, hogy gyakorlatilag az első sorozott, jól kiképzett nemzeti hadsereget hozta létre Európában. 
A huszadik század érdemi katonai szereplőit szép lassan sorra vettük, már-már ott tartottunk, hogy a másodlagos frissességű hollandokat és portugálokat kezdjük cincálgatni, amikor jelen sorok írója a falán elterpeszkedő térképre nézett és megállt benne a szisztolé: Bazmeg – mondta kulturáltan, mintegy önmagának -, azokról a köcsög franciákról majdnem megfeledkeztünk!!!
Szun Ce
Kevés olyan katonai alakulat van a világon, amely az egy főre vetített, turisták által készített fényképfelvételek tekintetében versenyezni tudna a Vatikán (és a mindenkori katolikus egyházfő) fegyveres erejével. Bizton állíthatjuk, hogy az a svájci gárdista, akiről nem készül évente több száz fotó, inkább a kivételt, semmint a szabályt erősíti. Senki nem jön haza úgy Rómából (bocsánat: a Vatikánból), hogy ne próbált volna meg legalább pár fotót készíteni ezekről a legényekről; és bizony mi sem voltunk kivételek…
Minden foglalkozásnak megvannak a maga emblematikus figurái, akik mintegy megtestesítik az adott területet, s nevük még az érintett szakmán kívülieknek sem ismeretlen: ilyen volt idehaza sokáig Tonhauser László, aki bűnügyes zsaruk generációinak volt a példaképe, vagy Ambrus Attila, akiről mindjárt három társadalmi réteg (a whiskyfogyasztók, a jégkorongozók és a bankrablók) is mintát vehettek.
Valljuk be: zaklatott történelmünk, továbbá Jókai, Gárdonyi és hasonszőrű (általunk amúgy roppant tisztelt) írótársaik sokat tettek azért, hogy a „török katona” jelzős szerkezet hallatán az átlagmagyar lelki szemei elé évszázadokon keresztül a bugyogós, lehetőleg félszemű, görbe karddal hadonászó, punkos frizurát viselő janicsárszerű képződmény képe ússzon be a félhomályból. Ezt az imázst fogjuk ma egy kicsit szétzilálni, mégpedig a török ejtőernyős kommandósok bemutatásával.
A britektől már szerepeltek ezeken az oldalakon a 
1917. október 15-e, egy hétfői nap hajnala. A Párizs melletti Vincennes-i erőd udvarán felsorakozik egy 12 fős, zuávokból összeállított kivégzőosztag. Tőlük 10 méterre, velük szemben egy roppant elegáns, sötét színű ruhába öltözött 41 éves nő áll, fekete kalapban és kesztyűben, finoman kisminkelve. Egy tiszt lép oda, kezében a kendő. „Szükséges ez, hadnagy úr?” kérdezi búgó hangon, kicsit idegenes kiejtéssel, miközben mélyen a tiszt szemébe néz. A fiatal hadnagy elvörösödik és dadogva válaszol: „Ha a Madame nem óhajtja, nem, semmi jelentősége…” – majd biccentéssel elköszön, hátralép és vezényelni kezd. 
A Holt tengerre néző, egyetlen gigantikus, 200-300 méter magas, 550 méter hosszú és 300 méter széles sziklára épült Maszada erődje a zsidó hazaszeretet megnyilvánulásának egyik emblematikus helyszíne. Olyan ez nekik, mintha nekünk valaki összegyúrta volna Szigetvárt Buda elestével, rátette volna Világost, belekevert volna egy csipetnyi Mohácsot és mindezt leöntötte volna egy jókora adag Don-kanyarral. És egy hangyányit sem túloztam.
Az elmúlt hónapokban a koreai félszigeten túl sok dolog nem történt, ha leszámítjuk a Kedves és Szeretett Vezető halálhíréről szóló, heti rendszerességgel ismétlődő, de sajnálatos módon mindeddig kacsának bizonyult híreket, illetve a kommunista Korea próbálkozásait, hogy a Btk. 323.§.-ba (zsarolás) ütköző módon egy kis lóvét meg rizset szerezzen a művelt Nyugattól nukleáris próbálkozásai beszüntetése ellenében.
Az elmúlt napokban – egy késes-robbantásos merénylet kapcsán – ismét hallatta hangját a kínai hatóságok által következetesen és kategorikusan terroristának aposztrofált, és döntő többségben ujgurokból álló Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom. Mivel az ujgurokhoz bennünket állítólag ősrégi vérségi kötelékek fűznek (amire mérget azért senki ne vegyen), nézzük meg egy kicsit közelebbről: kik is ők, és mit akarnak?
Az alvó számlák, a kakukkos óra és a tejcsokiban utazó Milka-tehén országa nem tartozik azon régiók közé, amelyek említésekor – egyfajta militáris pavlovi reflexként – különleges alakulatok képe ugrana elő a katonai témák iránt érdeklődők memóriájából. Persze 
Az elmúlt századokban a Balkán mindig kitermelte magából azokat a kemény katonákat, akik a történelem viharai közepette gondoskodtak arról, hogy legyen elég baráti torok borral vagy pálinkával megöntözendő, és ellenséges, amely késsel átvágandó. Az egykori Jugoszlávia első számú, legnépesebb nemzetét lehet kedvelni vagy gyűlölni (szó ami szó: velünk, magyarokkal mindeddig olyan túl sok jót nem tettek), de azt, hogy ha muszáj, nagyon tudnak harcolni, senki sem vitathatja el tőlük.
Antoine-Henri de Jomini a napóleoni hadtudomány egyik legnagyobb elméleti művelője volt, de mivel (nagy vetélytársával, 
