A múltkor a Tiborublog pár törzsolvasójával folytatott sörözéses beszélgetés során az érintettek meggyőző többséggel döntöttek úgy, hogy blogunk „Kémek és hírszerzők” sorozatának legújabb posztjában arról az emberről szeretnének megtudni valamicskét, aki (többek között) létrehozta a világ talán leghíresebb és legnagyobb múltú magándetektív-irodáját. Mivel létezésünk egyik alaptétele a demokrácia, íme Allan Pinkerton élete és munkássága.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ha jól utánagondolok, eddigi különlegeseink között nem szerepeltek olyan csapatok, akik főállásban, esetenként kötésig jéghideg (tenger)vízben gázolva – farkasszemet nézve az ezzel automatikusan együtt járó húgyúti megbetegedések és a sós víz bőröregítő hatása bestiális kettősének rémével – szereztek volna harci dicsőséget hazájuknak; sőt, úgy emlékszem, tősgyökeres angolszász-brit katonai egységet sem mutattunk még be tisztelt olvasóinknak (az Isten szerelmére: a gurkhákat most ne soroljuk az angolszászokhoz; van nekik elég bajuk enélkül is, az amerikai ejtőernyősök génállományáról meg – politikailag korrekt csávóként – inkább ne is beszéljünk!)
Ez a mostani poszt tehát a klasszikus két legyet egy csapásra, hiszen mindkét fenti hiányosságunkat egyszerre, egyetlen elegáns mozdulattal pótoljuk, ami csak a legjobbak sajátja. Hölgyeim, uraim, ellenségeim: következik Őfelsége a brit uralkodó tengerészgyalogosa!
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Szun Ce után blogunk ázsiai offenzívája folytatódik; igaz, egy tengerszorossal és 2500 évvel odébb: mai posztunkban megvizsgáljuk, hogy a japók kedvenc fegyvernemünk tekintetében is olyan szépen teljesítettek-e, mint a két hagyományos sportágukban: szeppukuban vagy kamikázeban.
(Már most szólok: nem!)
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ahogyan azt olvasóink tapasztalhatták, az utóbbi hetekben meglehetősen elhanyagoltuk kedvenc különlegeseinket. Nem magyarázkodunk; tudjuk, hogy egyszerűen nincs mentségünk; a büntetést emelt fővel fogadjuk. Jelen posztunkban megpróbálunk köszörülni egy kicsit a csorbán, méghozzá nem is akárkik segítségével: mai főszereplőink a legendás olasz katonai virtus legfőbb képviselői, a talján ejtőernyősök.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A Föld második legnépesebb államaként India nem csak autógyártásával, hanem hadseregével is igyekezett lépést tartani a fejlettebb országokkal. Nem kell csodálkozni azon, hogy az elsődleges mintát az egykori gyarmattartó, a nagy példakép, a szeretve gyűlölt és tisztelve lenézett Egyesült Királyság szolgáltatta.
Mindez a félsziget ejtőernyőseire is igaz: az Indiai Hadsereg szakosodott fegyverneme (hasonlóan az egész egyenruhás vircsafthoz) brit emlőkön nevelkedett.
Az emlők bemutatásától erkölcsrendészeti okokból most eltekintünk, de a történelmi előzményektől nem. Következzenek tehát a hindu véderő vörössapkásai, India Védelmezőinek elitje: az indiai ejtőernyősök.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Mivel pillanatnyi elmezavaromban a hétvégén bekapcsoltam a tévét, egészen véletlenül ismét egy olyan filmrészlet akaratlan szemtanúja voltam, amelyben a szemmel láthatóan 95D-s kosarú melltartót viselő Interpol-ügynök fegyvert ránt és mintegy 15 másodperc alatt harcképtelenné tesz egy teljes multinacionális szervezett bűnözői hálózatot, hatástalanítja a Föld elpusztítására alkalmas időzített atombombákat, és egy mozdulattal visszaadja egyfelől az elrabolt műkincseket a múzeumnak, másfelől az emberek hitét az igazságban.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Míg szerényebb védelmi (?) kapacitással rendelkező országok hadserege esetében a „különlegesek” főnév hallatán az embernek egy-két, maximum három alakulat ugrik be, az Egyesült Államok ilyen szempontból maga a bőségszaru: az USA-ban speciális egységből is több van, mint a Magyar Honvédségben lövészszakaszból.
Mai posztunk a Marcinko fregattkapitány (commander) által több (váltakozó színvonalú) könyvben is megörökített különlegesekről, az Egyesült Államok Haditengerészetéhez tartozó SEAL-ről szól. Fogyasszátok mértékletesen.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az alábbiakban (az első rész után) a norvég fegyveres erőkről szóló hadseregismertetőnk második felvonását böngészhetitek, s többek kérésére kifejezetten felhívom a figyelmet, hogy ez a poszt eddig máshol nem jelent meg, legalábbis nem ebben a tér-idő kontinuumban, tehát maximum a Sliders-csapat olvashatta, egy különösen jól sikerült csúszás után.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az idióta mondóka (vagy zeneszám volt? tudja valaki a tuti választ?), mely szerint „a búr, a búr a búrkalappal” legalább egy évtizednyi időre mifelénk is közismertté tette az afrikai holland telepesek nevét. Sokáig nyugi volt ugyan a fekete kontinens legdélibb szegletében, de egyszer csak – főként a gyémántokról, majd az aranyról szóló hírek eredményeként – London szemében a búrok (vicces szakállú, furcsa, torokhangú nyelvet beszélő ultravallásos különcökből) egycsapásra vérivó szörnyetegekké váltak.
Mai posztunkban a búr-brit háborúkról, vagy ahogy afrikaans nyelven máig is emlegetik: a szabadságharcokról (Vryheidsoorlog) emlékezünk meg nagyon röviden.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Nem gyakran fordul elő, hogy a világ talán leghíresebb (és legprofibbnak kikiáltott) bűnüldöző szervezete, az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) nyilvánosan elismerje: beletört a bicskája egy nyomozásba. Nos, most ez történt. Egy 12 évvel ezelőtti emberölés kapcsán a Hoover-fiúk a nyilvánossághoz fordultak, mert (emberi és anyagi erőforrásokat nem kímélve) ennyi időn át hiába próbáltak megfejteni egy titkosírást. Itt az idő, hogy a Tiborublog és a BlogRepublik olvasói segítsenek amerikai kollégáiknak.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Eddigi fennállása óta a Tiborublog házigazdája többször igyekezett azt bizonyítani, hogy véleménye szerint a vegytiszta katonai vagy titkosszolgálati erények előtti főhajtás gyakorlatilag független a posztokban megörökített korszaktól, egyenruhától és a feldolgozott személy (vagy alakulat) mögött álló ideológiától. Egy jó katona (vagy kém) akkor is jó katona (vagy kém), ha német, izraeli, amerikai vagy orosz zászló alatt teszi a dolgát, aki pedig ezt kétségbevonja, az vagy nem ért a területhez, vagy elvakultan gondolkozik.
És így lesz téma ezeken az oldalakon a már tárgyalt Eli Kohen mellett mai főszereplőnk, akinek pályafutása ismét csak alkalmas arra, hogy kisebb hullámokat verjen.
Tekintsük tehát át közösen Otto Skorzeny rövid életrajzát.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az emberiség – tagjainak közismert egyéni, továbbá állítólagos kollektív bölcsességére támaszkodva – mindenért és minden miatt háborúzott már az elmúlt évezredekben, a termőföld és az altalaj ásványkincsei feletti rendelkezés jogától a melegvizű kikötőkhöz való hozzáférésen keresztül egészen bizonyos labdarúgó-mérkőzések eredménye miatt, a különösen visszataszító ideológiákról és a kevésbé visszataszító, de annál merészebb dekoltázsú nőkről nem is beszélve.
Senki nem lepődik meg tehát azon, hogy bolygónk egyik legegyszerűbb vegyülete, ugyanakkor a szerves élet nélkülözhetetlen molekulája, a humorosnak szánt, de kémiailag teljesen korrekt elnevezésű dihidrogén-monoxid már nagyon régen felkerült arra a méretes dicsőségtáblára, amelyen a hadtörténelem véres trófeái sorakoznak.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Igaz ugyan, hogy blogunk főként hadtörténelemmel és rendvédelem-históriával foglalkozik, de ha rugalmasságunkat hegedülni kéne, arra csak maga Paganini mester lenne képes: tűzvédelmi vonatkozású posztunk apropója, hogy ma van Flórián napja, márpedig nevezett egyike a katonaszentek gyűjtőnéven ismertséget szerzett kis csapat válogatott tagjainak.
Arról sem feledkeztünk ám meg, hogy évtizedeken keresztül a tűzoltók is a boldogult emlékezetű Belügyminisztérium alá tartoztak, s a többi fegyveres testület tagjai részéről a mai napig megilleti őket a tegezés és a „kolléga” megszólítás. Az ő védőszentjükről, Tűzoltó Szent Flóriánról emlékezünk meg ebben a posztban, különös tekintettel arra, hogy mostanában orbitálisakat rúgtak beléjük a politikusok; és ha a hírek igazak, a fekete leves még hátravan…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ahhoz képest, hogy mindösszesen hat és fél évet voltak a történelem színpadán, a rhodéziai Selous Scouts markánsan letette névjegyét a különleges alakulatok asztalára; nemcsak az afrikai kontinens mindeddig legfaszább elit-egységét alkották, de – véleményem szerint – a boldogabb (vagy legalábbis a világosabb bőrszínű) földrészek különlegesei közötti versenyben is esélyesek lennének valami különdíjra. Sokan vannak, akik kikiáltották őket vérengző szörnyetegeknek, de – amint azt látni fogjuk – azok a rohadt történelmi tények mást mutatnak.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az első részben megismerkedtünk azzal az – egyhangúnak korántsem mondható – életpályával, melynek lokális végpontján, 1962 januárjában ott áll hősünk, Kamal Amin Saabet, Argentínából hazatelepült szír üzletember bőrében és fürkésző tekintetét Damaszkuszra veti.
Innen folytatjuk tehát Elijahu Kohen történetét – s hogy lesz-e harmadik rész, az csak a poszt írása közben fog eldőlni… bizony-bizony…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Kémekről és hírszerzőkről szóló minisorozatunk nem lehet teljes a zsidó állam egyik legsikeresebb gumitalpújáról szóló poszt nélkül. Ez a pali a hatvanas évek első felében olyan dolgokat vitt véghez a Közel-Keleten, amelyeket Torontótól Párizson keresztül Moszkváig azóta is tanítanak a spionhistóriai kurzusokon, és biztosak vagyunk abban, hogy a legenda kialakítása, a beépülés és a közvetett befolyásolás speckolok végén sorra kerülő számonkérésekkor minimum két kérdés kapcsolódik hozzá.
Lássuk tehát Elijahu Kohen (vagy Cohen) történetét.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Történelmi tanulmányainkból tudhatjuk, hogy a messzi Északon mindig is tökös legények éltek (lásd például a finn hadseregismertetőnket), akiknek nem kellett a szomszédba menniük, ha embertársaikat fegyverrel kellett meggyőzniük álláspontjuk tarthatatlanságáról.
Máris helyesbítek: azért néha bizony átmentek ők a szomszédba is (sőt, a szomszéd szomszédjáig is elmerészkedtek), hogy szúró- és vágóeszközökkel, valamint épületek felperzselésével adjanak nyomatékot mondanivalójuknak; gondoljunk csak a vikingek portyázásaira.
Hogy hová akarok kilyukadni? Hát természetesen a norvég hadsereghez, melynek bemutatását egy messzi-messzi galaxisban blogban megszavaztátok úgy bő egy hónappal ezelőtt.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ha fővesztés terhe alatt híres svájci személyiséget kellene megneveznünk, bizony gondban lennének. A lila tehén ugye nem ember, a nevét amúgy sem tudjuk. A Svájci Gárdával ugyanez a helyzet (mármint hogy nem tudjuk a nevüket).
Talán Dürrenmatt? Á, őt hagyjuk; nem az a tipikus celebritás. Kálvin? Ő meg bevándorló volt, nem echte svájci.
Addig is maradjunk a jól bevált Tell Vilmosnál, elvégre hadtörténeti blog lennénk, vagy mi a szösz.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ha már szó esett Quantico-ról, nem hagyhatom ki az FBI első igazgatóját, akiről a minimum, ami elmondható, az az „ellentmondásos” jelző. És még finom voltam.
Itt és most nem fogom felvázolni az életpályáját (egyszer talán kicsit részletesebben is foglalkozunk vele), csak pár mondatot szabadítok olvasóinkra, ezzel is tágítva amúgy is eszméletlenül széles látókörüket.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Blogunk eddig – meglehetősen szégyenletes módon – hanyagolta Ázsiát, pedig a távoli földrész a múltban legalább olyan jelentős szerepet játszott a hadtudományban, mint jelenleg az alsónadrágkereskedelemben és a mérgező festékkel bevont gyermekjáték-iparban.
Úgy gondoltam tehát, itt az ideje, hogy Clausewitz mellett egy kínai kolléga is helyet kapjon elméleti oszlopcsarnokunkban. Szun Ce pályafutását és munkásságát egy poszt keretein belül röviden bemutatni – nos, egyidejűleg nagyon egyszerű és ugyanakkor lehetetlenül nehéz feladat.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
