Míg szerényebb védelmi (?) kapacitással rendelkező országok hadserege esetében a „különlegesek” főnév hallatán az embernek egy-két, maximum három alakulat ugrik be, az Egyesült Államok ilyen szempontból maga a bőségszaru: az USA-ban speciális egységből is több van, mint a Magyar Honvédségben lövészszakaszból.

Mai posztunk a Marcinko fregattkapitány (commander) által több (váltakozó színvonalú) könyvben is megörökített különlegesekről, az Egyesült Államok Haditengerészetéhez tartozó SEAL-ről szól. Fogyasszátok mértékletesen.

Mielőtt – jó szokásunkhoz híven – elkezdenénk a történelmi visszatekintést, engedjetek meg egy kis – személyes húron elpengetett – filológiai kitérőt.

Aki ismer, az tudja, hogy nem szoktam hasraesni a jenkik előtt; megveszekedett európainak tartom magam, aki azt a konzervatív, kicsit túlhaladott nézetet vallja, hogy nem minden jó csupán csak azért, mert A Szabadság És A Minden Lehetőségek Országából érkezik és rajta van a csillagos-sávos bélyegző.

Nos, ezt továbbra is fenntartom, de azt kell mondanom, hogy különleges és komplex rendeltetésű katonai alakulat esetében a SEAL elnevezésnél találóbbat, rövidebbet, pontosabbat, frappánsabbat és kifejezőbbet akkor sem tudnék kitalálni, ha az összes angol nyelvű állam tudományos akadémiájának nyelvészeti osztálya állna a hátam mögött szaktanácsadóként. Olvasóink 99 százaléka biztosan tudja, miről beszélek, de a maradék egy százalék kedvéért hadd foglaljam össze a négy betűs rövidítés feloldási lehetőségeit:

1.) Először is a hivatalos: SEAL, azaz Sea, Air and Land (tenger, levegő és szárazföld): arra utal, hogy ezeket a legényeket gyakorlatilag mindenhol, a haderőnemek teljes illetékességi területén be lehet vetni.

2.) Aztán ott van az angol seal főnév, amelynek egyik jelentése a „fóka” (elvégre az anyacég mégiscsak a Haditengerészet); ez a vízi ragadozó emlős telistele van olyan tulajdonságokkal, amelyek egy katonának is a becsületére válnának: jó érzékszervek, nagyszerű tájékozódási képesség, fejlett szociális érzék. Ne feledjük, hogy a fóka a jég hátán is megél, hogy a jelentős szerepet betöltő bajuszról és a közmondásos gömbérzékről ne is beszéljek.

3.) A seal másik jelentése „pecsét„, „bélyegző„. És hová szokták a pecsétet tenni? Hát a dokumentum legvégére, közvetlenül az aláírás után, amikor más már nincs hátra; kvázi lezáró aktus. A SEAL akkor indul, ha más lehetőség már nem nagyon van.

4.) Az angolban a to seal átvitt értelemben azt is jelenti, hogy megerősíteni, hitelesíteni, fémjelezni valamit. A SEAL megjelenése biztosíték arra nézve, hogy ott az – és úgy – fog történni, amit – és ahogyan – ők akarnak.

Szóval telitalálat na; és most haladjunk.

A SEALs (így, többes számban használják leginkább) elődei a második világháborúban komoly elismertségre szert tett Underwater Demolition Team-ek (Vízalatti Romboló Csapatok) voltak, akik – elnevezésükhöz illően – elsősorban valóban azzal foglalatoskodtak, hogy az európai, észak-afrikai és csendes-óceáni partok elé az Adolfék és a japánok által telepített aknákat és más disznóságokat felderítsék, esetleg felrobbantsák vagy hatástalanítsák, ily módon előkészítve a partraszállás(ok) elsődleges feltételeit.

John F. Kennedy elnökről rengeteg dolog vált ismertté a széles közvélemény számára, de a különleges erőkkel szemben táplált szimpátiájáról keveset írnak. Naná, bulvárszempontból sokkal érdekesebb, hogy hányszor és hogyan fektette meg Marilyn Monroe-t (elárulom: sokszor és sokféleképpen), mint az, hogy milyen stratégiai elgondolásai voltak például a koreai vagy a vietnámi háborúval kapcsolatban.

Tény, hogy egy unalmas marilynes home videót én is szívesebben néznék, mint egy izgalmas kongresszusi vitát a költségvetési kiadások átcsoportosításáról, de a jegyzőkönyv kedvéért azért tényként rögzítsük: Jack 1961-ben tájékoztatja a közvéleményt arról, hogy a zöldsapkások (vagyis a szárazföldiek különlegesei) százmillió dollárt kapnak arra, hogy képességeiket tovább izmosítsák, az Úr és Amerika nagyobb dicsőségére.

Az örök rivalizálás és a haderőnemi féltékenykedés jegyében a US Navy illetékesei rögtön felkapják a fejüket és nekiállnak egy olyan előterjesztés kidolgozásának, amelynek az a lényege, hogy jó-jó, nagyon fontos dolog a US Army speciálisainak fejlesztése, de a haditengerészet nem engedheti meg magának, hogy ne rendelkezzen saját különlegesekkel, akik a vízalatti robbantók lehetőségein túlmutatóan képesek nemcsak vízen, de szárazföldön és levegőben is lecsapni Amerika ellenségeire.

Természetesen merőben védelmi célzattal.

A szépen megszerkesztett, rengeteg számmal és színes ábrával ellátott beadvány a Védelmi Minisztériumot is érintve a Fehér Házban landol, s JFK beadja a derekát: elkezdődhet az SEAL-csoportok kiképzése, természetesen a vízalattiakkal karöltve. Megtanulnak ejtőernyővel ugrani, lőfegyverekkel, késsel, fejszével, dróttal, puszta kézzel ölni, na és – nem kifejezetten váratlanul – mindegyikük kap egy gyorstalpalót egy-két vietnámi nyelvjárásból.

Na nem az indokínai irodalom gyöngyszemeit kell lefordítaniuk ékes angol nyelvre, inkább olyan alapmondatokat bifláznak be, hogyaszongya:

Szevasz cingár barátom! Jackson őrmester vagyok innen, az Államokból, és ha tíz másodpercen belül nem mondod meg, hányan vannak ebben a kurva föld alatti folyosóban, el fogom kobozni a kedvenc evőpálcikádat, amelyeket itt török össze a szemed előtt, ráadásul még csúnyán rád is fogok kiabálni!

1962 elején az első két egységük meg is kapja a harci zászlót: a Team One Kaliforniában, a coronadói támaszponton ver tanyát, a Team Two pedig pont az ország másik szélén, a virginiai Little Creekben. Nem sokáig kell szétunatkozzák az agyukat, mert áprilisban Dél-Vietnámba utaznak, ahol első körben az amerikaiakkal szövetséges saigoni hadsereg krémjét próbálják a saját standardok szerint kiképezni – valljuk be: mérsékelt sikerrel.

Az igazi kemény idők azonban csak 1965-től kopogtatnak a sátorvasakon: ettől az évtől kezdve a SEAL szinte bizományba kapja a Mekong deltáját, valamint a laoszi és kambodzsai határvidéket, ahol a dél-vietnámi erők naponta kaptak méretes tockosokat a Vietkong (főleg vízi úton) felbukkanó, majd villámgyorsan eltűnő harcosaitól. Ekkor az egyaránt 200-200 fős Team One és Team Two teljes állománya kiváltja a dél-vietnámi huzamos tartózkodási engedélyt.

Alapból felállítottak húsz (váltakozó létszámú, 6-25 fős ) felderítő egységet, akiknek az volt a feladatuk, hogy kisakkozzák a kommer felkelők által használt ösvényeket, folyóágakat, rejtett raktárakat, majd ezekről tájékoztassák az Agent Orange-dzsel és napalmmal bőven megrakott helikoptereket. El bírjuk képzelni, hogy utánpótlás szállítására nem nagyon volt lehetőség, ezért az átlagosan 2-3 hétig tartó művelethez szükséges élelmet, gyógyszert, robbanóanyagot és férfiaknak szóló színes magazinokat bizony magukkal kellett cipelniük. A legbosszantóbb ezekben az akciókban az volt, hogy észrevétleneknek kellett maradniuk, hiszen pont az volt a poén, hogy a Vietkong csak akkor jöjjön rá, hogy jenkik vannak/voltak a környéken, amikor négyzetméterenként tíz liter AO, negyven géppuskalőszer és másfél bomba szakad a nyakukba.

A SEAL mindig híres volt arról, hogy – a dogmákat félredobva – szívesen tanult az ellenségtől. Ez a vietnámi dzsungelben különösen üdvözítőnek bizonyult, hiszen bármilyen kiváló kiképzést is kap valaki a kaliforniai-mexikói határ mellett fekvő Camp Kerryben, az őserdei hadviselésnek vannak olyan finomságai, amelyeket igazából csak azoktól a mélynövésű, törékeny, fekete ruhás, szalmaszandálos srácoktól lehet ellesni, akik nagyon otthonosan mozognak a területen.

Úgyhogy a SEAL (részben saját kárán, részben részben pedig saját kárán) nagyon gyorsan elsajátította az álcázott erdei csapdák elkészítésének furfangjait, amelyeket aztán – igazi amerikai kreativitással – tovább is fejlesztett, az ázsiai alapokba beépítve a korszerű nyugati technika biszbaszait és kütyüit: időzítő szerkezeteket, robbanózsinórokat, ugróaknákat és hasonló finomságokat.

A tucatnyi ilyen akcióban részt vett csoportok tagjai között létrejött egy olyan belső kohézió, amit (állítólag) más egységeknél nem lehetett tapasztalni. A SEAL-esek ugyanis sokszor napokon keresztül olyan környezetben és helyzetben voltak, amikor a levegővételnél erősebb hang kiadása gyakorlatilag egyenlő lett volna egy harsány „Ide lőjetek, kis sárga komancs tetvek!” felkiáltással.

Pszichológusok és szociológusok a megmondhatói, hogy ilyen körülmények között természetes, ha a mikrocsoport tagjai között kialakul a nonverbális kommunikációs készségek egyfajta csúcsrajáratása, amely néha szinte szürreális, megmagyarázhatatlan jelenségeket is produkált: a különleges rajok tagjai arról számoltak be, hogy néha egymás legapróbb rezdüléseit is fogták, és a nagyon éles helyzetekben szinte gondolatolvasókká váltak. A fegyveres erők lélekkurkászainak kezéből néha bizony kiesett a cerka, amikor megpróbálták részletesen dokumentálni a hasonló eseteket.

A SEAL szerves része volt a szépnevű MACV-SOG-nak (Military Assistance Command, Vietnam – Studies and Observations Group), egy olyan speciális, haderőnemközi katonai és titkosszolgálati szervezetnek, amely feladata az ellenséges (értsd: észak-vietnámiak és déli szimpatizánsaik által ellenőrzött) területeken folytatott harcászati/hadműveleti hírszerzés és fogolyszabadítás (ők mentek be például a lelőtt gépek pilótáiért és más amerikai vagy szövetséges foglyokért), de ők voltak azok, akik célzottan azért hatoltak be Vietkong-körzetbe, hogy nyelveket  fogva és később kihallgatva (lásd a vietnámi nyelvleckét még odahaza) friss értesülésekhez juttassák az amerikai (olykor a dél-vietnámi) csapatokat.

1968 és 1970 között a SEALS megkapta ellenőrzendő területként az egész dél-vietnámi tengerpartot és a komolyabb folyók árterületét. Itt kellett egyrészt felszámolniuk az északiak által telepített csapdákat és aknákat, másrészt a folyton változó sodrású és medrű kisebb folyókról, valamint az erdőkön keresztül vezető ösvényekről naprakész térképeket kellett fenntartaniuk, amelyek létfontosságúak voltak (vagy lehettek volna). Ennek a feladatnak a támogatására alapították a Mobile Riverine Force (más források szerint Task Force 117) nevű alakulatot, amelyben a 9. Gyalogos Hadosztály 2. Gyalogsági Dandárjából általuk verbuvált és gyorstalpalón kiképzett tökösebb legények vettek részt.

Számos észak-vietnámi (továbbá laoszi és kambodzsai) kikötő és híd, valamint más műtárgy ellen hajtottak végre eredményes szabotázsakciót, és jó pár ellenséges főtiszt és tábornok célzott likvidálását is a „zöldarcú emberek” számlájára lehet írni (ezt az elnevezést a vietnámiak adták nekik, célzásként arra az akkoriban még nem túlságosan elterjedt álcafestékre, amiből a SEAL-esek sokkal többet használtak, mint szappanból vagy dezodorból).

Nem kell csodálkozni tehát azon, hogy régi barátaink a CIA-től felfigyeltek erre a lelkes, csillogó szemű csapatra, s elkezdték felhasználni őket a saját műveleteik biztosítására, illetve előkészítésére; ez a szép barátság a Vietnámból való kivonulás után is megmaradt: a Cég Különleges Tevékenységek Osztálya (Special Activities Division) a mai napig megkülönböztetett figyelemmel kíséri azon – a beérkező felvételi kérelmek mellé pakolt – önéletrajzokat, amelyek „Eddigi munkahelyek” rovatában ez a négy betű szerepel.

Vietnámi állomásozása kilenc éve alatt a SEAL (tessék megkapaszkodni) összesen 52 embert vesztett, ami azt jelenti, hogy az ezalatt ott megfordult mintegy 1900 fő nem egészen három százaléka. Az utolsó vietnámi hősi halottjuk Melvin Dry hadnagy volt, aki ’72 júniusában egy fogolymentő akció során vesztette életét.

Röviddel ezután a SEAL összecsomagol és hazafelé indul.

Úgy látszik, a US Navynél valamivel normálisabb parancsnokok voltak, mint a szárazföldieknél, tudniillik a dél-kelet-ázsiai visszavonulás után a SEAL nem jár úgy, mint a Rangerek (emlékszünk, hogy ez utóbbiakat többször megszüntették, majd újra létrehozták).

Nem bizony; a fókákat nemhogy nem zavarják szét, hanem elkezdik fejleszteni. Az elkövetkezendő évtizedekben sorra alakulnak a Seal Team-ek, a hármastól egészen a tízesig (a számozás furcsaságaira majd még visszatérünk egy-két mondat erejéig), s ezzel párhuzamosan egyre több (az eredeti szakképesítésüktől meglehetősen távoli) területen próbálják ki őket: a Secret Service például többször is hozzájuk fordul támogatásért, amikor olyan, kiemelt kockázatúnak minősülő külföldi államfő amerikai látogatását kell biztosítani, mint II. Erzsébet brit uralkodó, az izraeli miniszterelnök vagy a szovjet pártfőtitkárok.

Elég furcsán fogtok nézni, de a nyolcvanas évek elején még úgynevezett békefenntartási műveletekben is részt vettek. Amikor 1982-ben az izraeli csapatok (bocsánat: politikusok) úgy döntenek, hogy egészen Bejrútig (sőt, azon túl is) elmennek a PFSz levadászása érdekében, Reagan elnök úgy határoz (a britekkel, franciákkal és olaszokkal együtt), hogy a libanoni kormány kérésére küld pár száz tengerészgyalogost a főváros helyzetének normalizálása érdekében. Most már tudjuk (akkoriban ez nem volt kifejezetten nyilvános információ), hogy US Marines egyenruhába bújva néhány tucat SEAL-katona is körülnéz a romok között.  

Amikor 1983 áprilisában a bejrúti amerikai nagykövetség ellen öngyilkos robbantásos merényletet követ el egy Hezbollah-aktivista, őket kérik meg egyrészt az életben maradt diplomaták védelmére, másrészt pedig (meg nem erősített, de bizonyos körökben előszeretettel terjesztett információk szerint) egy izraeli különleges szakasszal (na meg a CIA és a Moszad információs háttértámogatásával) tesznek-vesznek egy kicsit, minek következtében pár terrorgyanús alak szőrén-szálán úgy eltűnik, hogy még csak búcsúlevelet sem hagy a nachtkasztnin.

1980 elején (nem utolsósorban az iráni túszmentési kudarc tanulságainak elemzését és értékelését követően) a US Navy irányítói arra a következtetésre jutnak, hogy kiváló dolog ugyan egy olyan multifunkcionális alakulat fenntartása, mint a SEAL, amely a nem-konvencionális hadviseléstől kezdve a vízalatti robbantásokon keresztül a harcászati hírszerzésig mindennel foglalkozik, de igazából kéne egy olyan csapat, amely főállásban még inkább szakosodik, és kizárólagos feladatként a tengeri terrorelhárítást írja be a brigádnaplóba.

Ennek a speciális egységnek a felállításával bízzák meg a már említett (és itt balra látható) Richard Marcinkót, aki újabb toborzást hajt végre a haditengerészet legtökösebb virágszálai között (fejlett képi fantáziával rendelkező olvasóink ezt akár maguk elé is képzelhetik). Dick barátunk már az egység elnevezésében is megcsillogtatja dezinformációs képességeit, hiszen 1980 őszén a frissen létrejött társaság a Seal Team Six nevet kapja, ami azt jelenti, hogy magas ívben tett arra a tényre, mely szerint akkoriban még mindig csak két team volt hadrafogható. Állítólag az oroszokat akarta abba a tévhitbe ringatni, hogy öt SEAL-különítmény már készen áll arra, hogy elharapja Moszkva torkát.

A hatosok kicsivel több, mint hat évet töltenek ezzel az elnevezéssel (ebből hármat Marcinko parancsnoklása alatt), majd 1987-ben a Seal Team 6 megszűnik (nem utolsósorban egykori góréjuk feltűnési viszketegségének tulajdoníthatóan, hiszen miután Richard levetette a mundért, elég sok intim részletet elárult a nagyérdeműnek az egység belső életéből, módszereiből; sőt, személyi állományáról is a korrektséget meghaladó részletességgel beszélt).

Szóval a Seal Team Six megszűnik, pontosabban átlényegül: belőlük lesz a Naval Special Warfare Development Group, röviden DevGru. Mivel ez a poszt általában a SEAL-ről szól és nem a devgrusokról, nem térnék ki részletesen rájuk, de akit nagyon érdekel a Delta Force tengerészeti mostohatesója (és bírja valamelyest az angolszász elnyomók nyelvét), itt utánaolvashat a történetnek és az ottani állapotoknak. A mai napig előrfordul, hogy ST6-ként hivatkoznak rájuk, de ez senkit nem zavar – a legkevésbé őket, hiszen felvarrójuk alsó részén a hat csillag a hatosok örökségét jelzi. És egy abszolút újdonság: bizonyos hírek szerint 2010 óta van nekik egy teljesen új nevük (a DevGru-t is dobták hivatalosan), de az új név is titkos – mint gyakorlatilag minden, ami ehhez az alakulathoz kapcsolódik.

És akkor vissza a SEAL-hez.

A fókák olyan összetett kiképzést kapnak, amely alkalmassá teszi őket a legváltozatosabb körülmények közötti hadviselére: a klasszikus, mérsékelt égövön kívül helyt tudnak állni a sivatagtól kezdve a dzsungelen át egészen a jégmezőkig; a legmerészebb feltételezések szerint még a budapesti Nagyfuvaros utcában vagy az Illatos úton sem tudná őket zavarba hozni az ott lakók (mégoly kemény kiképzésen és éles élethelyzetek tucatjain átesett) különítménye sem.

Bizonyítottak már a szomáliai kalózok elleni tengeri csetepaték során (lásd csak az egyik legizgalmasabbat a Maersk Alabama amerikai teherhajóval, ahol állítólag a devgrusok mesterlövészei három ragyogó lövéssel nem több és nem kevesebb, mint három kalóz földi pályafutása végére tettek pontot), de a különféle sorszámozású Öböl-háborúkban is nagyokat alakítottak, amikor agyonhergelték az iraki parti őrség pattanásig feszült idegeit az egymást követő kamu partraszállások eljátszásával. Az utcai harcokat ugyancsak Szomáliában, az 1993-as mogadishui harcok alatt bírták élesben gyakorolni, közösen a deltásokkal és a rangerekkel. És persze ott voltak (vannak?) Afganisztánban is, ahol a hegyek között bújkáló tálibok mérsékelten nyugodt álmát zavarják meg a legváratlanabb pillanatokban.

Egy team (amelyből aktuálisan – ha minden igaz, de Marcinko sorszámozási poénja óta erre senki ne igyon gyufát – nyolc van, a devgrusokon kívül) nagyjából kétszázötven-kétszáznyolcvan főből áll (úgy 180-210 sorállományú legénységi állományú és tisztes, 20-40 tiszthelyettes és 15-30 tiszt). Ha most előveszünk egy komoly kapacitású számológépet és rááldozunk egy-két órát, előbb-utóbb ki bírjuk számolni, hogy jelenleg körülbelül 2000-2200 fóka áll készenlétben, hogy földön-vízen-levegőben elinduljon megvédeni az Egyesült Államok (és szövetségesei) érdekeit.

A régi, jól bevált földrajzi illetékességi rendszeren nem változtattak: a Nyugati Parton állomásozó ST1 Ázsián, az ST3 a Közel-Keleten, míg az ST5 kifejezetten a Koreai félszigeten tartja a fél szemét; a Keleti Part vendégszeretetét élvező ST2 bennünket (már úgy értem: Európát), az ST4 Közép- és Dél-Amerikát (itt mindenki anyanyelvi szinten beszél spanyolul), az ST8 pedig Afrikát figyeli folyamatosan, és kiképzési-tréningezési forgatókönyveik is ezeknek a specifikumoknak felelnek meg leginkább: az ST3 és az ST8 elég keveset szokott síelni, míg (teszem azt) az ST2-es srácok viszonylag alacsony óraszámban gyakorolják a machetés dzsungelharcot.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne tudna bármelyik csapat bárhol a világon fellépni az élet színházában, ahol – mint azt az avoni hattyú óta tudjuk – színész minden férfi és nő.

(Azért beszarás, milyen művelt vagyok…)

Az ST10-ről nem találtam különösebb információt, csak azt, hogy ők is Virginiában állomásoznak. A másik rejtély (legalábbis számomra), hogy nincs (és tán nem is volt soha) ST9; én legalábbis nem találtam rájuk vonatkozó adatot, de ha valaki kiegészít a kommentekben, megköszönöm.

Van még a nyolcadik (kilencedik?) csapat, az SDVT-nek rövidített SEAL (más forrásban: Swimmer) Delivery Vehicle Team, amelyik kifejezetten arra specializálódott, hogy azokat a (főként vízi) járműveket tartja karban és működteti, amelyekkel a fókák hosszabb távon közlekednek: motorcsónakok, zsebtengeralattjárók, különleges vízibiciklik meg ilyenek. Az SDV-seket amúgy a titkosszolgálatok is előszeretettel ki szokták kérni egy kis különmelóra, amikor ügynököt akarnak diszkréten be-, avagy kijuttatni a célországba/ból.

Amikor a sajátjaikat viszik, a legtöbbször kis víz alatti járműveken közelítik meg a műveleti területet, majd a fókák búvárokként hagyják el az SDV-t. A kisebbek hat, a nagyobbak (ASDS – Advanced SEAL Delivery System) 16 fő (és teljes, harmadik szintig lemenő felszerelésük) befogadására és szállítására alkalmasak; érdekesség, hogy a kis SDV-k esetében a szállítás is búvárruhában és légpalackosan történik, mert – hogy úgy mondjam – kabrió verzióról van szó, az ASDS-ek ajtaját már be lehet csukni merüléskor.

A SEAL-esek hagyományosan három kategóriába sorolják a felszerelési tárgyaikat, ez gyakorlatilag viselési-hordási-magávalcipelési prioritást is jelent:

1. csoport, a túléléshez legszükségesebbnek tartott cucc: a harci öltözék lövedékálló mellénnyel, a személyes használatra kiadott lőfegyver (esetenként kettő), kés, térkép, tájoló (GPS), karóra, távcső, zseblámpa, egy-két adag azonnal fogyasztható élelmiszer (a híres és mindig agyonfikázott MRE – Meal Ready To Eat), továbbá egy 8 méteres kötél (általában ejtőernyőzsinór).

2. csoport: 5-7 teli tölténytár a saját fegyverhez, pár kézigránát, egy másfél literes kulacs (lehetőleg vízzel), víztisztító tabletták, elsősegélydoboz. Ezeket általában a taktikai (ezerzsebes) mellénnyel vagy az extra málhazsákkal együtt veszik át, ha olyan a szituáció.

3. csoport: egy-két hordozható taposóakna, rádió a hozzávaló akkumulátorral, éjjellátó, esőköpeny, drótvágó olló, óvszer.

Az óvszer az vicc volt; szervesen amúgy is az első kategóriába tartozik.

Fő szabály szerint a 250-280 fős teamek mindegyike 16-18 fős szakaszokra oszlik (általában 2 tiszt, 4 tiszthelyettes és 10-12 legénységi állományú); ezeket aztán tovább lehet bontani, hiszen előfordul, hogy csak 8 vagy 4 fős rajokban hajtják végre a harci feladatokat. Mindenki legalább két szakterületen meg kell szerezze a profi képesítést; így jönnek létre az olyan szak-párosítások, mint a mesterlövész-szanitéc, a késharc-robbantási szakember vagy a nyomolvasó-motorszerelő. Amúgy SEAL-szinten több, mint húsz különféle szakosodásból lehet válogatni (ezen belül további finomítások vannak, mert a húsz közül például az egyik az idegen nyelv, csak így, általánosságban).

Mielőtt továbbmennénk, arra is felhívnám a figyelmet, hogy a SEALS nagyon jó kapcsolatokat épített ki a Haditengerészet Különleges Haditechnikai Tervezési Osztályával, ahol a speciális igényeiknek megfelelő felszerelés-átalakításokat (esetenként új szerkentyűk és kiegészítők megvalósítását) vállalják a US Navy technikusai.

Ha már a szakosodásokat említettük, lássuk röviden a kiválasztási-kiképzési rendszerükről.

Önkéntes hallgató-jelölteket csak a US Navy hivatásos állományából fogadnak (illetve a legutóbbi időben a US Coast Guard, vagyis a Parti Őrség, végül is testvérszervezetként kisírt magának tanfolyamonként négy jelentkezői helyet – két tiszt és két tiszthelyettes). Természetesen amerikai állampolgárnak kell lenniük és a megfelelő fizikai és pszichikai állapot alapelvárás.

A 18 és 28 (esetenként 30) év közötti férfiak (hát igen, a feministáknak még ezt az erődöt sem sikerült bevenniük) egy előre meghatározott pontszámmal kell rendelkezniük az általános katonai alkalmassági vizsgán, és kifogástalan előélettel kell bírniuk (amibe még a gyorshajtási büntetőpontok is csak korlátozottan férnek bele).

Aki úgy érzi, hogy belevág, kemény heteknek-hónapoknak néz elibe.

A SEAL Physical Screening Test az első buktató:

– 1500 láb (457 méter) úszás, 12:30 [perc:másodperc]  minimális szintidővel (kiválóan megfelelthez 10:00 alatti idő kell);

– legalább 42 fekvőtámasz 2 percen belül (kiválóan megfelelthez 79 vagy több);

– legalább 50 felülés 2 percen belül (kiválóan megfelelthez 79 vagy több);

– legalább hat húzódzkodás – időkorlát nincs (kiválóan megfelelthez 10 vagy több);

– 11:30-on belül le kell futni másfél mérföldet (kábé 2,4 kilométert), surranóban, egyenruha-nadrágban és pólóban; a kiválóan megfelelthez 10:20 vagy kevesebb).

És elvárják, hogy már itt szétszakadj; kurvarossz pont, ha azt látják, hogy röhögve megcsináltad teszem azt a 6 (vagy akár a 10) húzódzkodást, benned van még legalább három, de megelégszel a hattal (tízzel). Ez rosszabb, mintha összecsinálnád magad a hatodiknál. Sokkal rosszabb, mert azt mutatja, hogy nem vagy kész a maximumot kihozni magadból, márpedig fókának csak az jelentkezzen, aki a belét is kész kipakolni az alakulótérre vagy a medencébe – és nem másnaposság miatt.

Ja, azt nem mondtam, hogy mindezeket nem széthúzva ám mondjuk két napra, hanem tempósan, férfiasan, katonásan, az egészet másfél órán belül. Ismétlésre, újrázásra nincs mód egyetlen próbánál sem; nem lehet ám rávigyorogni a sporttisztre azzal, hogy „oké, ez most nem jött össze, de szusszanok egyet és tíz perc múlva kezdjük újra!”

Maga a kiképzés egy sokatmondó nevű, háromhetes periódussal kezdődik, ami SEAL Indoctrination Course-nak neveznek. Ha nem lennénk a fókák nagy tisztelői, azt is mondhatnánk, hogy agymosásról van szó, olyan igazi jenki módra: mi vagyunk a legjobbak, a legerősebbek, a legfaszábbak, mindenki más csak messze mögöttünk kullog. Megtanulják a SEAL múltját, előadásokat hallgatnak a sikeres (és talán a kevésbé sikeres) akciókról, vallásos áhítattal elismétlik az eddigi hősi halottak nevét és hőstetteiket, a végén fejből sorolják, hogy a különböző kitüntetések és érmek sokaságát ki, mikor és miért kapta… Szóval totális agykontroll, keresztezve sok-sok Szabad Nép-félórával, önszuggesztióval és rengeteg csoportos fizikai próbával és egyéni testmozgással.

Ez utóbbihoz csak egy példa. Van olyan, hogy homokfutás; a már ismert surci és hosszúgatya-póló szerelésben tengerparti homokdünék között kell futnod 4 mérföldet (6,5 kilométert) 32 perc alatt, majd pajkosan beleveted magad az óceánba és a kihelyezett vörös bóját megkerülve úszol egy laza másfél mérföldet – itt nincs szintidő; az őrmester elégedett lesz, ha élve viszontlát. Ezt követően fitten magadra húzod a zubbonyod, majd rajtársaiddal együtt felkaptok egy méretes rönkfát (esetleg vasúti síndarabot, ha a bakter nem néz oda), majd elviszitek – na nem messze, max. egy mérföld távolságra, 8 perc szintidővel. Ha nem jön össze, a galamblelkű őrmester engedélyez tíz perc pihenést, majd kezdhetitek elölről a cipelést. Ő ráér, ezért fizetik. 

Következik a féléves (!) BUD/S, vagyis a Basic Underwater Demolition/SEAL tanfolyam, amit a Haditengerészet Különleges Hadviselési Kiképző Központjában (Naval Special Warfare Training Centre), a kaliforniai Coronadóban tartanak. Na, ez az a SEAL-nek, ami a rangereknek Fort Benning; neve hallatán még a legkeményebb csávók is sikoltva ébrednek, ha évek múltán róla álmodnak.

Az ismét csak rengeteg futás és gimnasztika mellett lassan-lassan megismerkednek a SEAL valódi (inkább úgy mondanám: eredeti) életterével, a vízzel. Olyan tréfás próbák vannak, hogy például a kiképzők hátraszíjazzák a hallgatók csuklóját (olykor a bokájukat is összekötik), majd bedobják őket a 3 méteres, vízzel teli medencébe, s ezt követően érdeklődve, egyik kezükben stopperrel, a másikban jegyzettömbbel figyelik a fuldoklást. A fő feladat persze életben maradni (elvileg húsz percig kell a víz színén evickélniük), de mókásabbnál mókásabb részfeladatokat is kapnak közben: fel kell hozni egy búvárszemüveget vagy egy tőrt a medence aljáról, a fogakat használva egy sorstársról le kell rágni a madzagot, ki kell inni a medencét, satöbbi.

A BUD/S fénypontja a Hell Week-nek, vagyis a Pokoli Hétnek nevezett időszak, amelyben a hallgatók hétfő reggeltől szombat estig a legválogatottabb kínzásokkal egyenrangú feladatsort hajtják végre úgy, hogy az öt nap alatt összesen 15 órát alszanak. Van itt egyéni és csoportos csónakcipeléstől kezdve a fára (vagy kaktuszra) mászáson keresztül a hideg mocsárban történő ücsörgésig (ha téli tanfolyamot dobott a gép), vagy az ötvenfokos kősivatagban lefolytatott kunyhóépítésig (a nyári opció) minden.

És csak ezután következnek a speciális katonai ismeretek: járművezetés, természetesen búvárkodási/merülési technikák, víz alatti és víz feletti robbantások, sziklamászás, CQB alapismeretek, fedett/leplezett behatolás adott területre, és lövészet annyi, hogy az nem is igaz.

A BUD/S utolsó három hete a más különlegesektől már jól ismert komplex taktikai gyakorlat, amelyre hagyományosan a San Clemente szigeten kerül sor, a kaliforniai partok mentén. Itt újra mindent átvesznek, amit a BUD/S addigi 21 hete alatt tanultak.

A tanfolyam szervezői mindig azzal számolnak, hogy a BUD/S végére úgy 50 százalék marad talpon – a többiek feladják (bármikor bedobhatják a törölközőt, mondanom sem kell), megsérülnek, elegük lesz. Érdekességként említem, hogy a krónikák szerint eddig összesen két olyan BUD/S volt, amelynek végére a hallgatók egyszerűen elfogytak. Igen, az induló 80-100 főből (ilyen-olyan okok miatt) senki nem bírta végig.

És az ejtőernyőzés csak ezután következik: 4 hét a Fort Benning-i Army Airborne Schoolban, vagy (leterheltségtől függően) a saját, vagyis a Haditengerészet alá tartozó san diegói Tactical Air Operations Schoolban.

Még nincs vége, ne nézegessétek az óráitokat. És ezerszer kértem, hogy ne egyetek olvasás közben; várjátok ki a szünetet. Köszönöm.

Az ernyős kiképzés után végre lezárják a BUD/S-t, de korántsem dőlhetnek hátra, hiszen csak most jön az SQT, vagyis a SEAL Qualification Training 18 hete. Nem akarom sorra venni az 1-3 hetes modulokat, de van itt minden, mint a búcsúban: a rejtjelzéstől kezdve a haladó épületharcászaton és a tengeri hadviselésen át a katonai elsősegélynyújtásig és a helikopteres ereszkedésig. Az utolsó négy hét egy alaszkai jégmezős kiképzés mínusz húsz (nyáron) és mínusz negyven (télen) fokokban, sátorbanalvással, iglukészítéssel, fókabarátkozással.

Az SQT végére jutók (statisztikailag az eredeti, induló létszám 15-25 százaléka) megkapják a hőn áhított szigonyos jelvényt, illetve egy SEAL-NEC (Naval Enlisted Classification) kódot, és mehetnek az alakulathoz, vagyis a számukra (képességeik, erősségeik és gyengeségeik alapján kijelölt) SEAL Team egyikébe. Az ottani belső igényeknek megfelelően pedig újabb tanfolyamok várnak rájuk, de ezekről már tényleg nem beszélnék.

Ha utánaszámoltok, akkor nektek is kijön, hogy az első madárfüttyös laktanyai reggeltől elindulva addig, hogy az immáron kész haditengerész-különleges büszkén a mellkasába döfheti a szigonyos jelvényt, ha nem zavarodtam össze, akkor összesen úgy egy év telik el, amíg alapfókát faragnak az átlagtengerészből. És ekkor még nincs egyetlen igazi specialitása sem…

Ami a fegyvereiket illeti, itt egy link, itt pedig egy másik; a járműveikről meg itt olvashattok egy kicsit; bevallom, most nincs energiám és türelmem ezzel részletesen foglalkozni.
A SEAL mindig is a csoportmunkára esküdött – jó, tudjuk, hogy létezik kétfős csoport is. Tényleg megkülönböztetett figyelmet kap már a kiképzés alatt az, hogy a srácok tanuljanak meg teamben gondolkodni, hogy az individualista megnyilvánulásokat letörjék (vagy legalábbis visszaszorítsák). A pozitív falkaszellem kialakulását segíti az is, hogy a tisztek, tiszthelyettesek hundertpercent ugyanazt a kiképzést szopják végig, mint a majdani beosztottjaik, alárendeltjeik. A SEAL-nél nem rombolja a tisztikar tekintélyét, ha a közlegény a fáradtságtól könnyezni lát egy főhadnagyot, vagy ha egy tizedes szemtanúja lesz annak, hogy kialvatlanság miatt egy százados képtelen megtaláni egy GPS-koordinátát.

Nem tudom, igaz-e, de a fókák azt híresztelik magukról, hogy eddigi, 47 éves pályafutásuk során egyetlen egy sebesültet vagy halottat sem hagytak hátra; a holttestekért is visszamentek –  a legrosszabb esetben másnap vagy egy hét múlva, de visszamentek. Ezt eddig csak az izraeli ejtőernyősökről hallottam; persze lehet, hogy csak városi legenda.

Jelszavaik (mottóik) is elég sokat elmondanak a harci szellemről:

The Only Easy Day Was Yesterday – szolgai fordításban: Az egyedüli könnyű nap a tegnapi volt; kevésbé szöveghűen: Ma többet szopsz, mint tegnap és kevesebbet, mint holnap.

It Pays To Be A Winner – Megéri győztesnek lenni.

(Ez utóbbiról eszembe is jut egy örökbecsű alapigazság, amivel zárom is mai posztunkat: Sokkal jobb fiatalnak, gazdagnak és egészségesnek lenni, mint öregnek, szegénynek és betegnek.)

Ápdét: ma (2011. május 3.) hivatalosan is beismerték, hogy Oszama bin Ládent a SEAL tette el láb alól pár nappal ezelőtt. Gratulálunk a srácoknak; erre tényleg jár a kimaradás és az ingyensör!