Kedves Tiborublog-olvasó,
elérkezett az idő, hogy egy olyan hardcopy könyvet ajánljak a műértő közönség megtisztelő figyelmébe, melynek alapját az évek során itt megjelent egyik belső sorozat általam írt posztjai jelentik. Azok a posztok, amelyekben híres (vagy éppen hírhedt) titkosszolgálati emberek rövid életrajzát dolgoztam fel közérthető, könnyed, ugyanakkor (reményeim szerint) informatív és szórakoztató formában.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A franciákat ismerők közül elég sokan tudják, hogy ha a République érdekeiről van szó, gall barátaink titkosszolgálatai meglehetősen rugalmasan kezelik nem csak az idegen államok törvényeit, de gyakran az emberi alapjogokat is. Persze egyetlen gumitalpú cég sem Teréz anyát vagy az öreg Gandhit választotta kabalafigurának, de a DGSE (Direction générale de la sécurité extérieure, vagyis a Külső Biztonsági Főigazgatóság, magyarul: a francia hírszerzés) gyakran még a CIA-t is megszégyenítő gyakorisággal nyúl erőszakos (és katonai) eszközökhöz (hogy ne menjünk messzebb, tessenek csak a Rainbow Warrior esetére gondolni).
Ma a titkosszolgálatok és a különleges erők összeborulásának egyik tipikus, a szakértői szemeket minden szempontból gyönyörködtető példájáról, a CPEOM-ról olvashattok.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A múltkori brazil sorozat után nem lesz meglepő, de most kifejezetten eláruljuk, hogy a bloggazda rengeteg apró szarságot gyűjt hosszú évek óta: katonai és rendőrségi karjelvényeket, régi és új (hon- és rendvédelmi vonatkozásokkal bíró) könyveket és folyóiratokat, zászlókkal és címerekkel foglalkozó kiadványokat, katonai kitűzőket és nyakkendőtűket, forgalomból kivont külföldi papír- és fémpénzeket, továbbá (tematikusan persze) telefonkártyákat, illetve (ugyancsak military témájú) gyufásdoboz-címkéket, hogy csak a jelentősebb területeket említsük. Ezeket az információkat már csak azért is fontosnak tartottuk elmondani, mert nincs annál kellemetlenebb érzés, mint amikor meg akarunk ajándékozni valakit, de fogalmunk sincs, mik legyenek a meglepetés roppant értékes tárgyai, a 15 éves Laphroaig-on kívül.
Remélem, mindenki értette a finom célzást.
No, ebben a posztban a tematikus telefonkártya-gyűjteményem egyik kiemelt darabját szeretném bemutatni.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Érzékeny műhelytitokkal kezdem, de csak azért, mert tudom, hogy köztünk marad.
Amikor elkezdtem gondolkodni azon, hogy ki is legyen a Tiborublog titkosszolgálati sorozatának következő alanya, rájöttem, hogy a pártatlanság, az objektivitás és a kiegyensúlyozottság fenntartása érdekében itt az ideje, hogy megint egy olyan figurát válasszak soron következő főhősnek, aki Sorge doktorral, Abel ezredessel vagy Kim Philbyvel ellentétben nem a szovjeteknek, hanem ellenük kémkedett. Körülnéztem a piacon és – nem először – rájöttem, hogy a választék bizony nem is olyan nagy; mintha az elmúlt nyolcvanakárhány évben Moszkva ügyesebb lett volna Washingtonnál, Londonnál vagy Berlinnél. Vagy a nyugatiak ennyivel kevesebb esetben buktak volna le?
Nem tudom, de most nem is akarok ezen filózni. Koncentráljunk inkább Adolf Georgijevics Tolkacsovra, (Tolkacsevre? – mindkét verziót láttam már), akiről szerintem sokkal kevesebben hallottak, mint mondjuk Mata Hariról, pedig legalább egy nagyságrenddel nagyobb formátumú kém volt – két nagyságrenddel kisebb csípő- és mellbőséggel.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Mit szólnátok, ha a harmadik részt szeptemberre időzíteném?
Oké, csak vicceltem.
Az első részt ott hagytuk abba, hogy Viljam Henrikovics (avagy Genrihovics) Fiser, mint reaktivált NKVD-főhadnagy a Nagy Honvédő Háborúban kamatoztatja műszaki, rejtjelezői, hírszerzői és elhárítói tudását. Lássuk, hogyan alakult a továbbiakban a későbbi Abel ezredes sorsa, s hogyan vált belőle a Szovjetunió egyik legjobban sztárolt, saját nevelésű profi titkos ügynöke.
Hírszerzőkkel foglalkozó sorozatunk újabb, sokak által régóta várt állomásához érkezett. Mai posztunk azt a – szinte lehetetlennel határos – célt tűzte maga elé, hogy bemutassa olvasóinknak azt a szovjet kémet, akit 1957-ben az USA Igazságügyi Minisztériuma Belbiztonsági Főosztályának vezetője, William Tompkins főügyész-helyettes nemes egyszerűséggel csak úgy nevezett: a hírszerzés világbajnoka.
Hölgyeim, uraim, kollégák: Abel ezredes igaz (?) történetének első része következik.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Azt már eddig is elég sokan rebesgették, hogy a titkosszolgálatok (roppant felelősségteljes feladataik maradéktalan teljesítése érdekében) néha bizony köztörvényes bűnözők szolgálatait is igénybe veszik, noha ez természetesen csak a külföldiekre igaz; magyar gumitalpú cég SOHA nem tenne ilyet, ezzel mindannyian tisztában vagyunk.
Mai hősünk kétkezi zsebtolvajként kezdte, profi kasszafúróként folytatta, majd a sors úgy hozta, hogy a második világháborúban éveken keresztül az orránál fogva vezette a nagyhírű német katonai hírszerzést, az Abwehrt, és (nagyon nem mellesleg) ezzel egy szakajtónyi pénzt is keresett.
Brutálisan számító, kegyetlen és skrupulusok nélküli emberek tekintetében a szovjet/orosz történelem tényleg nem szorul importra; a Rogyina históriájának évszázadai során a Nagy Földön bőven termettek olyanok, akik – mindössze egy emberi élet időtartama alatt – annyi keserűséget, nyomorúságot és halált szórtak szerteszét, amennyivel egy átlagos ország évszázadokig ellenne.
Közülük is kiemelkedni látszik Lavrentyij Pavlovics Berija, a szovjet NKVD (a Belügyi Népbiztosság) talán leghírhedtebb főnöke, a Kreml házőrző ebe, Sztálin földije, akinek állítólagos vérszomjasságánál (ha hinni lehet a visszaemlékezéseknek) csak szexuális étvágya volt nagyobb.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Egy hajdani belső közvéleménykutatáson mai posztunk főszereplője toronymagasan végzett az élen, megelőzve három másik versenytársat. A név minden magyar irodalomkedvelőnek és Rejtő-rajongónak ismerős lehet. Ki ne tudná, hogy az igazi Trebitsch a méltán híres St. Antonio uralkodó főherceg kebelbarátja, s nem mellesleg a borneói Fahéj Tanya intézőjét tisztelhettük benne (már ha hiszünk neki). És csak az ellenségei híresztelték róla, hogy ő valójában Buzgó Mócsing…
Lássuk, miért is tételezte fel őfelsége az igazi Trebitschről, hogy a Secret Service embere, és hogy (vélelmezhetően) kiről mintázta Rejtő ezt a figurát. Ismerkedjünk meg tehát a valódi, a hamisítatlan, az utánozhatatlan Igazi Trebitsch-csel.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
November hetedikén (!) végül eljött az ideje a Philby-féle poszt harmadik részének. Kérlek, bírd ki és ne görgess most a cikk végére, hogy megbizonyosodj arról, ez valóban az utolsó-e, vagy esetleg a szerző tényleg elvesztette józan ítélőképességét és dacolni mer a tömegekkel!
A szovjet hírszerzés egyik legfényesebb csillaga elérkezett pályája csúcsának közelébe: ugye emlékszünk az előző részből, hogy ő lett annak a IX. ügyosztálynak a vezetője, amely felelős volt a teljes, szovjet irányba megvalósuló brit kémkedésért?
Lássuk, hogyan boldogult a feladattal.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A kezdeteket bemutató első poszt után következzék a Kim Philbyről szól második, amelyben hősünk már frankó brit hírszerző, s ebből a pozícióból érzi kötelességének, hogy a nemzeti érzést magasan überelő internacionalista küldetéstudatára támaszkodva több, mint húsz éven keresztül szívassa Londont és támogassa Moszkvát.
Ott tartottunk, hogy 1941 októberében Kim elkezdi a melót a Secret Intelligence Service V. ügyosztályán.
Hölgyeim, uraim: Kim Philby reloaded!
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A szovjet/orosz hírszerzés saját, külön bejáratú panteonjában, közvetlenül Félix Dzserzsinszkij egészalakos szobra körül, az általunk is megénekelt Richard Sorge kicsit táskás szemű, enyhén cigaretta-, alkohol- és női verejték-illatú fotója mellett egy egész sorozat fénykép látható, amelyek született brit alattvalókat ábrázolnak.
Ők a Cambridge-i Ötök néven ismert lelkes csapat, akik közül ma a talán legkalandosabb életű Kim Philbyvel foglalkozunk. És mivel a téma nagyon komplex, ismét csak több részletben tárjuk elétek, kockáztatva mindazt, amiről mindenki tud, de senki nem beszél.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A kubai Ötökről szóló tegnapi posztunkban felvázoltuk Luis Posada Carilles életpályáját, különös tekintettel a kubai légitársaság gépe ellen 1976-ban elkövetett terrorcselekményre, melynek kitervelésében és lebonyolításában aktívan részt vett. Ma végre elérkezünk eredeti témánk kibontásához és megtárgyalásához. Köszönöm a türelmet.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ha a Kubában tartózkodó külföldi veszi a fáradságot és elszakad a minden kényelemmel felszerelt, all inclusive ellátást nyújtó szállodák légkondicionált hűvösségétől, és sétál egyet bármelyik település utcáin, arra lesz figyelmes, hogy a megszokott (a szocializmus győzelmét, a forradalom nagyszerűségét és Che Guevara példamutatását dicsőítő) transzparensek, jelszavak és falragaszok mellett szép számban találhatók olyan plakátok, amelyekről öt férfiarc tekint le a járókelőkre. A kommunista párt gyűlésein az eddig megszokott „Hasta la victoria siempre!” (Örökké a győzelemig!) köszöntés mellett pedig – immáron kötelező módon – a „Volverán!” (Visszatérnek!) harsogása is előírás.
Lássuk, kik is ők és mit kell tudni róluk.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Egy értelmes ember az esetek többségében megérzi, meddig feszítheti a különféle húrokat. Van, amikor a józan ítélőképesség, az emberi fajban évtízezredek alatt kifejlődött túlélési ösztön, az ominózus hatodik (hetedik, nyolcadik?) érzék egyszer csak megszólaltatja a vészcsengőt és ráüvölt a gazdatestre: hé, nem gondolod, hogy eddig és ne tovább?!
Ezzel a dologgal jómagam is így vagyok. A tegnap még békésen üldögéltem az íróasztalom mellett és arról ábrándoztam, hogy milyen teendőim is vannak a hétvégén a kertben a gyepemmel. Egyszer csak jeges félelem szorította össze mellkasom, és egy rekedtes, ellenszenves hang a „Glialka, Gezarol, macskaszar!” szavakat sugdosta a fülembe és közben dobhártyakarcolóan vihogott.
Értettem a szóból. Lehet, hogy gyávaság, férfiatlanság, de nem hívom ki magam ellen a sorsot és az olvasók haragját; az első, illetve a második rész után íme, itt a Sorge 3.0.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Érzem ám, hogy az első után a második rész nem várhat tovább. Tessék, fogyasszátok mértékletesen!
Ott tartottunk tehát az első rész végén, hogy – két korty vodka és három slukk cigi között – Berzin tábornok rápillant Sorgéra és megkérdezi tőle:
– Mondja, Richard Vilhelmovics, mennyire ismeri maga Ázsiát?
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Kivel is folytathatnánk a kémekről és hírszerzőkről szóló sorozatunkat, mint azzal a férfival, akinek életrajzát olvasva az ember többször visszalapoz és megnézi a könyv borítóját, ismételten megbizonyosodván arról, hogy nem, nem a legújabb Tom Clancy, Frederick Forsyth, Ken Follett vagy John le Carré alkotás van a kezében.
Munkájáról szuperlatívuszokban nyilatkoztak a háború és a titkos műveletek olyan nagyjai, mint Kim Philby vagy MacArthur tábornok, s bizonyos történészek szerint legalább akkora szerepe volt a második világháború végső eredményében, mint tíz szovjet gárdahadosztálynak.
Hölgyeim és uraim, következzék tehát a huszadik század (mások szerint az emberiség valaha volt) legnagyobb (ismertté vált) és legeredményesebb hírszerzője, Sztálin James Bondja: Richard Sorge.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Szun Ce óta tudjuk, hogy egy-egy sikeres csata, hadjárat vagy akár háború hátterében az esetek többségében ott lapulnak az eredményes kémek (vagy ha sikertelen volt, akkor a másik oldalon). Azt, hogy Napóleon elsősorban hadserege, a híres Grande Armée segítségével taposta végig Európát és érte el azóta is riszpektet érdemlő katonai és politikai sikereit, mindenki tudja. Azt azonban, hogy nála (illetve neki) szolgált a 19. század elejének egyik legtökösebb hírszerzője, jóformán csak a frankofilek (és a kémiskolák oktatói) tartják számon.
Mai posztunk a geopolitikailag meglehetősen elfogult, és a német-orosz-angolszász háromszögön belül mozgó hírszerzéstörténeti kultúránk egyik fehér foltját szeretné beszínezni a korzikai mesterkémjének, Karl Ludwig Schulmeisternek a bemutatásával.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
1917. október 15-e, egy hétfői nap hajnala. A Párizs melletti Vincennes-i erőd udvarán felsorakozik egy 12 fős, zuávokból összeállított kivégzőosztag. Tőlük 10 méterre, velük szemben egy roppant elegáns, sötét színű ruhába öltözött 41 éves nő áll, fekete kalapban és kesztyűben, finoman kisminkelve. Egy tiszt lép oda, kezében a kendő. „Szükséges ez, hadnagy úr?” kérdezi búgó hangon, kicsit idegenes kiejtéssel, miközben mélyen a tiszt szemébe néz. A fiatal hadnagy elvörösödik és dadogva válaszol: „Ha a Madame nem óhajtja, nem, semmi jelentősége…” – majd biccentéssel elköszön, hátralép és vezényelni kezd.
A lövések eldördülnek, s a művésznevén Mata Hariként ismert táncosnő holtan esik össze.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A múltkor a Tiborublog pár törzsolvasójával folytatott sörözéses beszélgetés során az érintettek meggyőző többséggel döntöttek úgy, hogy blogunk „Kémek és hírszerzők” sorozatának legújabb posztjában arról az emberről szeretnének megtudni valamicskét, aki (többek között) létrehozta a világ talán leghíresebb és legnagyobb múltú magándetektív-irodáját. Mivel létezésünk egyik alaptétele a demokrácia, íme Allan Pinkerton élete és munkássága.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
