Amerikában nagy divat, hogy az egyetemi év végén, a végzősök kibocsájtó ünnepségén az adott felsőoktatási intézmény egyik hajdani, különféle területeken komoly eredményeket elért hallgatója (úgymond híres ember) tartja az évzáró beszédet. Az is hagyomány, hogy az ezernyi hasonló beszéd közül (az USA-ban körülbelül 3000 egyetem és további 1600 főiskola van) minden évben megválasztják azt, amelyik a legnagyobb hatást keltette a hallgatóságban.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A szomszédos Konteóblog legfrissebb írására szeretném felhívni a figyelmeteket, hiszen az ottani mai főszereplő nyugodtan felléphetne itt, a Tiborublog értő közönsége előtt is. Minden idők egyik legrejtélyesebb és – ha úgy vesszük – legsikeresebb bűnözőinek egyike, aki úgy csinált bohócot a világ talán legprofibb bűnüldöző szervezetéből, hogy azt tanítani kéne.
Azaz semmi feltételes mód, hiszen D.B. Cooper esete a mai napig tananyag az FBI bizonyos továbbképzésein, amikor a résztvevők arról hallgatnak előadásokat, hogy a legkomplexebb, emberi és múszaki erőforrásokkal leginkább megtámogatott hajtóvadászat is eredménytelen marad, ha nem párosul a bűnüldözők egyik legfontosabb szövetségesével: a szerencsével.
Kattintsatok tehát át és olvassátok, majd kommenteljétek a mindeddig egyetlen sikeres (és ugyanakkor vértelen) amerikai repülőgépeltérítésről szóló posztot. Számítok a szakértelmetekre és az odaáti aktivitásotokra!
Talán még emlékeztek a svájci bicskás posztunkra, amely közel 15 ezer letöltést élt meg az eredeti megjelenése óta. Nos, a sikerre való tekintettel ma egy másik (lassan szintén legendává érő) igazi fiús multiszerszám hátterével ismerkedhetünk meg, melynek elterjedtsége és népszerűsége már Európában is megközelítette az alpesi zsebkését, sőt: bizonyos szakmákban és szociális rétegekben meg is haladta azt.
Tisztelt uraim (no és ajándékozókedvű hölgyeim), a Tiborublog Leatherman-dossziéját olvashatjátok.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az egyik legtekintélyesebb magyar könyvkiadó illetékesei bátran vettek egy nagy levegőt, s a Tiborublog olvasói számára roppant csábítóan hangzó (és szellemes) „Hadiakadémia” címmel sorozatot indítottak.
A szóbanforgó kiadó volt olyan előzékeny, hogy mindenféle kötelezettség és előzetes feltétel nélkül rendelkezésemre bocsájtotta a (reményeim szerint nagyon hosszú életű) sorozat első két kötetét, amiért cserébe azt kívánom nekik, hogy a hadtörténészek istene vigyázza lépteiket.
Ha már ilyen jó fejek voltak, mai posztomban a (megjelenés sorrendje szerinti) másodikról szeretnék pár bővített mondatban beszámolni nektek, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy – blogunk ismeretterjesztő jellegének kihangsúlyozása mellett – egy kis reklámot is csapjak a kiadványnak.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A múltkorában kaptam egy olvasói levelet, amelyben Orsi felvetette, hogy szívesen olvasna egy olyan posztot, ahonnan az érdeklődők – legalább alapszinten – képbe kerülhetnének a szépen burjánzó amerikai bűnüldöző szervezetekkel. Úgy is fogalmazhatnánk: egy amerikai rendőrségi Who’s Who – természetesen könnyed blogstílusban.
Az ötletet jónak találtam, s most eljött az idő, hogy az erről szóló posztot a legilletékesebb közönség elé tárjam. Minden kiegészítésnek, pontosításnak és kritikának örülni fogok a kommentek között.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A közelmúltban kaptam egy levelet, amelyet egy Tiborublog-olvasó írt, s amelyben arra kért, hogy ha belefér, írjak már egy rövidke posztot arról, hogy pontosan mi is az amerikai krimikben oly gyakran hallható „federal crime” (szövetségi bűncselekmény), és hogy miért szoktak ezen összekapni a helyi nyomozók a (náluk sokkal jobban öltözött és fésült) FBI-os fiúkkal.
Nos, mivel pont ezt a témát érintem éppen egy másik posztban, amin dolgozom (s amit egy másik olvasói levél nyomán kezdtem el), nem látom akadályát, hogy – egy új sorozatot indítva – SamuElly olvasónk kérdésére (egy kicsit kifejtősebben) most válaszoljak.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Érzékeny műhelytitokkal kezdem, de csak azért, mert tudom, hogy köztünk marad.
Amikor elkezdtem gondolkodni azon, hogy ki is legyen a Tiborublog titkosszolgálati sorozatának következő alanya, rájöttem, hogy a pártatlanság, az objektivitás és a kiegyensúlyozottság fenntartása érdekében itt az ideje, hogy megint egy olyan figurát válasszak soron következő főhősnek, aki Sorge doktorral, Abel ezredessel vagy Kim Philbyvel ellentétben nem a szovjeteknek, hanem ellenük kémkedett. Körülnéztem a piacon és – nem először – rájöttem, hogy a választék bizony nem is olyan nagy; mintha az elmúlt nyolcvanakárhány évben Moszkva ügyesebb lett volna Washingtonnál, Londonnál vagy Berlinnél. Vagy a nyugatiak ennyivel kevesebb esetben buktak volna le?
Nem tudom, de most nem is akarok ezen filózni. Koncentráljunk inkább Adolf Georgijevics Tolkacsovra, (Tolkacsevre? – mindkét verziót láttam már), akiről szerintem sokkal kevesebben hallottak, mint mondjuk Mata Hariról, pedig legalább egy nagyságrenddel nagyobb formátumú kém volt – két nagyságrenddel kisebb csípő- és mellbőséggel.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Mit szólnátok, ha a harmadik részt szeptemberre időzíteném?
Oké, csak vicceltem.
Az első részt ott hagytuk abba, hogy Viljam Henrikovics (avagy Genrihovics) Fiser, mint reaktivált NKVD-főhadnagy a Nagy Honvédő Háborúban kamatoztatja műszaki, rejtjelezői, hírszerzői és elhárítói tudását. Lássuk, hogyan alakult a továbbiakban a későbbi Abel ezredes sorsa, s hogyan vált belőle a Szovjetunió egyik legjobban sztárolt, saját nevelésű profi titkos ügynöke.
Négy évvel ezelőtti választási kampányában Barack Obama többször is úgy tett említést a guantánamói öböl haditengerészeti bázisán található, és világszerte hírhedtté vált fogolytáborról, mint egy olyan szégyenletes létesítményről, amelyet – megválasztása esetén – az Egyesült Államok soron kívül fel fog számolni. Ez (hogy finoman fogalmazzunk) a mai napig nem egészen történt meg… De ne cseszegessük az USA elnökét, van neki baja nélkülünk is elég; tekintsük inkább át röviden, hogyan kerültek az amerikai katonák Kubába, és miként képzelhető el egy amerikai katonai támaszpont a Castro fivérek országában?
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Valljuk csak be: ép eszünk és jóízlésünk hiába tiltakozik, ha azt a szót halljuk, hogy meteorológus, leginkább egy hazai, már-már közszereplői státusszal bíró időjós képe úszik be retinánk elé, amint (bozontos szemöldökével és ősz hajával főleg az életük deléhez közeledő szépasszonyok szívét megdobogtatva) a csapadék szeszélyeiről beszélve végezetül mindenkinek derűs estét kíván.
Miután megborzongtunk, mai posztunkban az időjárás-szakértők egy teljesen más csoportjáról fogunk mesélni. Ők a Combat Weathermen nevet viselő amerikai különleges alakulat, de úgy is mondhatnánk: az amerikai légierő válasza Aigner Szilárdra.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A kubai Ötökről szóló tegnapi posztunkban felvázoltuk Luis Posada Carilles életpályáját, különös tekintettel a kubai légitársaság gépe ellen 1976-ban elkövetett terrorcselekményre, melynek kitervelésében és lebonyolításában aktívan részt vett. Ma végre elérkezünk eredeti témánk kibontásához és megtárgyalásához. Köszönöm a türelmet.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ha a Kubában tartózkodó külföldi veszi a fáradságot és elszakad a minden kényelemmel felszerelt, all inclusive ellátást nyújtó szállodák légkondicionált hűvösségétől, és sétál egyet bármelyik település utcáin, arra lesz figyelmes, hogy a megszokott (a szocializmus győzelmét, a forradalom nagyszerűségét és Che Guevara példamutatását dicsőítő) transzparensek, jelszavak és falragaszok mellett szép számban találhatók olyan plakátok, amelyekről öt férfiarc tekint le a járókelőkre. A kommunista párt gyűlésein az eddig megszokott „Hasta la victoria siempre!” (Örökké a győzelemig!) köszöntés mellett pedig – immáron kötelező módon – a „Volverán!” (Visszatérnek!) harsogása is előírás.
Lássuk, kik is ők és mit kell tudni róluk.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A bűnözők között fel-felbukkannak olyan egyedek, akik foglyul ejtik embertársaikat, és szabadonbocsátásukat követelés teljesítésétől teszik függővé; alapesetben ők az emberrablók. Ez a követelés gyakorta jelentős mennyiségű készpénz, továbbá szabad elvonulás. Olykor abszolút teljesíthetetlent is szoktak követelni: például hogy mondjon le a pápa, esetleg hogy legyen szabadság, egyenlőség és testvériség, vagy hogy Denzel Washington beteg kisfia azonnal kapjon új szívet.
Azokat az embereket, akiket az emberrablók fogva tartanak, túszoknak nevezzük, azokat pedig, akiknek az a feladatuk, hogy a túszokat (lehetőleg élve) kiszabadítsák: túszszabadítóknak, esetleg túszmentőknek (lásd még hatás-ellenhatás, úgy is mint dinamika harmadik alaptörvénye – csak hogy a reálértelmiség is kapjon egy csontot).
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Minden foglalkozásnak megvannak a maga emblematikus figurái, akik mintegy megtestesítik az adott területet, s nevük még az érintett szakmán kívülieknek sem ismeretlen: ilyen volt idehaza sokáig Tonhauser László, aki bűnügyes zsaruk generációinak volt a példaképe, vagy Ambrus Attila, akiről mindjárt három társadalmi réteg (a whiskyfogyasztók, a jégkorongozók és a bankrablók) is mintát vehettek.
Az iparszerűen űzött kokaincsempészés valamivel fiatalabb szakma, mint az előbb felsoroltak, de legnagyobb alakjáról biztosan sokan hallottatok. Ma új sorozatot indítunk a Tiborublogon, s ki mással is kezdhetnénk a Híres bűnözők névsorát, mint a kolumbiai Pablo Escobarral.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
1961. augusztus 13-ra, egy kánikulai vasárnapra virradó hajnalon berliniek tízezrei ébredtek munkagépek zajára. Ablakaikon kinézve meglepő látvány szemtanúi voltak: egyen-kezeslábasokba öltöztetett (mint utólag kiderült, Szászországból erre a célre az NDK fővárosába különvonatokon és autóbuszok tucatjain szállított) munkások ezrei a Nationale Volksarmee teherautóinak százairól rakodták le a feltekert szögesdrót-hengereket, mások pedig a felsorakozó mintegy 15 ezer keleti határőr (és további 20 ezer katona) vigyázó tekintete előtt szorgoskodtak a demarkációs vonalon: a későbbi Berlini Fal építése elkezdődött.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A múltkor a Tiborublog pár törzsolvasójával folytatott sörözéses beszélgetés során az érintettek meggyőző többséggel döntöttek úgy, hogy blogunk „Kémek és hírszerzők” sorozatának legújabb posztjában arról az emberről szeretnének megtudni valamicskét, aki (többek között) létrehozta a világ talán leghíresebb és legnagyobb múltú magándetektív-irodáját. Mivel létezésünk egyik alaptétele a demokrácia, íme Allan Pinkerton élete és munkássága.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Míg szerényebb védelmi (?) kapacitással rendelkező országok hadserege esetében a „különlegesek” főnév hallatán az embernek egy-két, maximum három alakulat ugrik be, az Egyesült Államok ilyen szempontból maga a bőségszaru: az USA-ban speciális egységből is több van, mint a Magyar Honvédségben lövészszakaszból.
Mai posztunk a Marcinko fregattkapitány (commander) által több (váltakozó színvonalú) könyvben is megörökített különlegesekről, az Egyesült Államok Haditengerészetéhez tartozó SEAL-ről szól. Fogyasszátok mértékletesen.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Nem gyakran fordul elő, hogy a világ talán leghíresebb (és legprofibbnak kikiáltott) bűnüldöző szervezete, az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) nyilvánosan elismerje: beletört a bicskája egy nyomozásba. Nos, most ez történt. Egy 12 évvel ezelőtti emberölés kapcsán a Hoover-fiúk a nyilvánossághoz fordultak, mert (emberi és anyagi erőforrásokat nem kímélve) ennyi időn át hiába próbáltak megfejteni egy titkosírást. Itt az idő, hogy a Tiborublog és a BlogRepublik olvasói segítsenek amerikai kollégáiknak.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ha már szó esett Quantico-ról, nem hagyhatom ki az FBI első igazgatóját, akiről a minimum, ami elmondható, az az „ellentmondásos” jelző. És még finom voltam.
Itt és most nem fogom felvázolni az életpályáját (egyszer talán kicsit részletesebben is foglalkozunk vele), csak pár mondatot szabadítok olvasóinkra, ezzel is tágítva amúgy is eszméletlenül széles látókörüket.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Melyik fiúgyerek ne akart volna háborúzós játszadozás közben mesterlövész lenni? Számtalan filmben megcsodálhattuk a látszólag egyszerű feladatot: tetőtől talpig terepszínben ülsz egy fa vagy szikla tetején, esetleg a szénakazalban vagy a dallasi könyvraktár emeleti ablakában, suttogva beszélsz, miközben belenézel a távcsőbe, majd finoman meghúzod a ravaszt… Ha jól dolgoztál, van időd összepakolni a cuccot és lelépni még azelőtt, hogy a morcos ellenség rádtörné az ajtó/kaput, vagy rádgyújtaná az erdőt.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
